Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5. szám - Beregszászi Anika: Magyar helységnevek Kárpátalján (1988-1995)

vényűnek. Az állásfoglalás szükségesnek tartja továbbá a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek texatív listájának elkészítését is. Ezután, mint ahogy Móricz Kálmán (1990:3) írja, „a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi ne­veit tartalmazó jegyzék összeállításához, s a szövetség azt hamarosan szeretné megjelentetni, hogy az érdeklődőknek támpontul szolgálhasson a helyes nyelv- használathoz.” Ezekután azt hihetnénk, hogy miután a KMKSZ fent említett bizottsága összeállította s publikálta a beígért helységnévmutatót, a helységnevek kérdése megoldódott, és egyúttal a kárpátaljai magyarság végre megtalálta azt az intéz­ményt, amely a nyelvi törvényhozó szerepét magára vállalva a továbbiakban is sikeresen birkózhat meg az ilyen és ehhez hasonló regionális kodifikációs felada­tokkal. Ám a fentiekkel csaknem egyidősen, 1990. december 6-án a Népképvise­lők Területi Tanácsának elnökhelyettese levelet intézett az akkor még Szovjet Hungarológiai Központ néven tevékenykedő Ungvári Hungarológiai Intézethez, amelyben a beregszászi járás 19 településének magyar nevéről kért állsáfoglalást (vö. Lizanec 1990b). A Hungarológiai Intézet sok tekintetben vi­tatható álláspontot alakított ki a kérdéssel kapcsolatban, majd további hivatalos felkérésnek eleget téve „elkészítették a terület minden egyes településéről azt a kimutatást, amely alapján a területi tanács bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket” (Bíró 1993:138). Ettől kezdve Kárpátalján egyszerre két intézmény foglalkozott a kárpátaljai magyar helységnevek jegyzékének összeállításával. Ez azonban nem volt könnyű feladat. Olyan, egyáltalában nem jelentéktelen kérdések merültek fel a munka során, mint pl. az, hogy mi számít történelmi névnek, mi az, hogy hivatalos név, mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a mai hivatalos név megállapí­tásakor, ki jogosult a hivatalos magyar név megállapítására: a lakosság, a ható­ság, esetleg valamely tudományos testület? (vö. Móricz 1991:4). Tovább bonyolí­totta a helyzetet, hogy a két nevezett intézmény nem képviselt azonos álláspon­tot. Például mindkét intézmény hangsúlyozta, hogy a történeti nevek visszaállí­tása a fő feladat, másként értelmezték azonban a történeti név fogalmát. A Hun­garológiai Intézet állásfoglalásának lényeges pontja, hogy a magyar helységne­vek ukrán, illetve orosz nyelvre való átírásakor figyelembe kell venni az illető nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait (pl. Barkaszó - BapKacobe), (Bökény - BeKeiib), valamint az, hogy a több elemű helységnevek esetében a jelzős köznévi előtag lefordítandó, akár magyar, akár ukrán helynévről van szó (pl. Feketepa­tak — Mopnu ílomuK, Felsőremete). A másik fél, a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága sok kérdés­ben egyetért a Hungarológiai Intézettel, de sérelmezi a túlzott tudományközpon­túságot. Álláspontjuk szerint „ne a tudósok döntsék el, hogy ezt vagy azt a falut hogyan hívják, hanem a helybéliek és a környékbeliek véleménye legyen az el­sődleges szempont”. (Kárpáti Igaz Szó 1991:2). A KMKSZ a kettős névalakok használatában látja a megoldást. Azaz min­den településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar meg­nevezése. Az elképzelést egyébként a SZU Tudományos Akadémiájának Nyelv- tudományi Intézete is támogatta (vö. KISZ 1991). Ezt azonban az akkor (1991- ben) hatályos ukrán törvények nem tették lehetővé. Az már más kérdés, hogy tulajdonképpen akkor is két hivatalos neve volt minden kárpátaljai település­nek, egy orosz és egy ukrán nyelvű. Igaz, ezek gyakran csak egyetlen betűben különböztek egymástól. (Pl. Mukacsevo - Mukacseve). 106

Next

/
Thumbnails
Contents