Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Silló Jenő: Toldott-foldott ballada (Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból c. versének pre- és architextusairól)

szerint „A formát /.../a nyelv jelenléte tölti meg. A nyelvnek otthonosan kell laknia a formát.”9 - Jack Cole-ról pedig nem állítható, hogy dalai nem felelnek meg ennek a kritériumnak. Közvetve a nyelvnek, ezért válik a - szövegeknek és versformáknak (időbeli létmódjukból következően szinte evidenciaszerű) romlásával nagyonis számoló — „danolás”, versírás identifikációképzó' tényezó'vé. A versformák, a nyelv(ek) szóhoz juttatása révén válik ez a - modern utáni nyelvi szitu- áltságát tudatosító - költészet nem az én, hanem a lét kifejezésévé, szó általi szignalizációjává, identifikációs potenciává a beszélő' számára.

„... a marha Quint/ Művész volt s mennybe purcant”, Lázáry René versében a Halál csak a költó't (esetleg „magát” Makabreust) nem taszítja a „Csontos úr” név anonimitásába. Helytelen lenne azonban abszolutizálnunk a (vers)költés konzisztencia- illetve identifikációképzó' potenciáját, vagy éppenséggel a szubjektumot konzerváló exegi monumentum létrehozójának tekinteni. „Csontos úr, fogd, itt ez ének - / Köll a franczos fityfenének” - mondja a Halál, és a Toldott- foldott ballada is ironikus modalitásban beszél erről a lehetó'ségról. A Death Valley Blues — a versnek közvetítő' helyett rhizomatikus jelleget tulajdonítva (,,A dallam kezdetébe kókad”) - pedig éppen visszavonja ezt az identifikációs potenciát („Dalod lovad ha megtapos/ Kihalsz ez itt a bökkenő”). Viszont még ebben a hagyományt nem organikusnak („Szemléld az elhullt csontokat”), hanem rekurzívnak tekintő' versben sem eliminálható teljesen az időbeli változás: a kezdet úgy van (ismét) jelen, hogy visszatért, nem pedig konzerválódott.

A múltat nem ilyen kényszerítő erőnek („elborít megélt időd”), hanem dialógusokba invitálónak tekintő versek esetében még hangsúlyozottabb, hogy „a szöveg meg a dallam” nem állandó. A balladaműfaj és - forma a jelenben nemidentikus alakjában tűnik fel, nem rekonstruálódik, hanem re-konstruálódik. A műfaj és a versforma nem örök létesítés („mért ne romolna?”), rekonstrukciója inherente implikálja a normatívvá emelt változat de-konstruálását, nem Zerstörung, hanem Abbau értelemben vett destrukcióját. A versformák történeti jellegűek, átkonstruált formában való megszólaltatásuk jellemzi az őket átkonstruáló jelennek a történetiséghez való viszonyulását: ez a jelen a diszkurzív költészettörténeti memória révén teremt kapcsolatot a múlttal, ez által a múlt által definiálja és értelmezi önmagát. A történetiség alapvető szerepének, a múlttól való elválaszthatatlanságnak a tudatából azonban nem egy normatív-totalizáló kánonhoz való csatlakozás, nem a múltba való integráció következik: az időbeliség mögékerülhetetlen tényező, a keletkező művek maguk is belépnek a (költészet)történeti folyamatba, ebbe a hagyományba tartozóvá válnak, de nem tartanak igényt egy totalizált múltba tartozóként való kodifikálásra, hanem, feltárva és aktivizálva a múlt létesítéseiben (versformák, művek, életművek, stb.) rejlő potenciális dialogicitást, tevőlegesen hozzájárulnak a múlt dekanonizálásához, detotalizálásához.

91d. Erdély Erzsébet és Nobel Iván beszélgetését Kovács András Ferenccel. („Az író embernek magával és a világgal kell megmérkőznie...”, Tiszatáj 1995/2)

49