Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény) III. rész

kérhez, valamilyen ismeretlen nyelven káráltak, biztos voltam benne, hogy cigányok, nem vettem komolyan a ricsajt, nem mozdultam az eperfák alól, megtöröltem és eltettem a bicskámat, megigazítottam a pisztolyomat.

Egy rémült tarka ruhás ember rohant hozzám, az arca sápadt volt, láttam, hogy nem cigány. Lekapta fejéről a zsíros kalapot, talán rendőrnek nézett.- A feleségem rosszul van. Orvoshoz kell vinnem. Kérem, mondja meg, hol találok orvost?- Kicsodák maguk? - kérdeztem.- Csángó magyarok vagyunk. Szőregre tartunk, de a feleségem...- Milyen nyelven vartyognak ott a szekér körül?- Románul. Tudja, néha románul beszélünk egymással. Ha gyorsan beszélünk, vagy ha megijedünk.- Nincsen állandó orvos a faluban. Mi baja van az asszonynak?- Elkezdődtek a fájdalmak. Gyereket vár, nem gondoltuk, hogy már az úton elkezdődnek a fájdalmak.

Felálltam, elindultam a szekér felé.- Majd a feleségem gondjaiba veszi.- Szülésznő a felesége?- Nem egészen. De legalább száz szenttamási gyereket világra segített már. A saját unokáját is. Mindegyik gyerek jó erőben van, és szépen növekednek.

A szekéren fekvő vajúdó asszony korántsem volt olyan rémült, mint a férje, higgadtan, majdnem mosolyogva intézkedett.- Nem lesz semmi baj. A gyerekek és a férfiak menjenek innen. Terka néni majd segédkezik.- Szülésznőhöz viszünk - mondta a megriadt férj. Felugrott a szekérre, és megkérdezte tőlem: - A gyerekek velünk jöhetnek?

Én is felültem a bakra, kezembe vettem a gyeplőt.- Jöjjenek. Hamarosan eggyel többen lesznek.

Elindítottam a lovakat, visszafogtam a gyeplőt, lassan mentünk, az asszony hanyatt feküdt, domborodó hasára szorította kezeit, négy apró gyerek ült körülötte, három kisfiú és egy kislány, az anyjuk arcát, kezét simogatták, de nem voltak megijedve, bizonyára nem először láttak szülni készülő asszonyt. A csángók is visszafogott lovakkal lassan jöttek utánam, a becsei úton mentünk be a faluba, a begluki iskolánál én balra fordultam, a többi szekeret és a gyalogló férfiakat a nemzetközi útra irányítottam. A mellettem idegeskedő férfi csak ekkor mondta meg a nevét. Dániel Ferencnek hívták, én is megmondtam a nevemet, és mindjárt letegeztem, legalább tíz évvel volt fiatalabb nálam.

Rosszkor érkeztünk haza. Rézi fejére szorított kezekkel a házunk előtt járkált, iszonyú fejfájások gyötörték ebben az időben, ilyenkor nem tudott megmaradni a házban, az udvaron rohangált fel-alá, az utcára is kiszaladt, két kézzel szorította a fejét, mintha szét akarná Toppantani, az arca eltorzult, a szemei megüvegesedtek. Azt hiszem, észre sem vett bennünket, amikor megálltunk a ház előtt. Rá kellett kiáltanom.- Vajúdó asszony van a szekéren.

Rézi megtorpant, arcába és szemeibe lassanként visszatért az élet. Kissé kábán, de értelmes tekintettel jött oda hozzánk. Megnézte a nagy hasú, szenvedő asszonyt és megkérdezte:- Ezek a te gyerekeid?

18