Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)

transszilvanikus kultúrát. Még akkor is, ha tudom, hogy már trianoni világrajöttét követően a kényszerűségek, az írói-alkotói muszájherkulességek, a kisebbségi kisebb és nagyobb megalkulvások édes egy szülötte volt. Milyen csodálatos és mégis mennyire bosszantóan szomorú az, ahogy az országokat és lelkeket szaggató szükségből erényt, heroikus példázatokat tudtak és tudunk maiglan is kovácsolni... Nemcsak a literatúrai vidékiesség, a pedellusi provincializmus vádjáról szólok. Az igaz is, meg nem is, mert egyéne válogatja, no meg a viszonyítási pontok, ha vágynak egyáltalán, hiszen Pest avagy Párizs valahol bizonyosan legalább annyira provinciális lehet, mint mondjuk Pürkerec vagy a sokszor csepült Marosvásárhely. (Persze, mecsoda különbség!) Jó és üdvösséges lenne tehát számba venni, megtanulni, nagyon tudni, majd a lehető leggyorsabban elfeledni az összes szóba jöhető jobb tradíciókat, hogy mássá legyünk általuk, hogy sürgősen megújulni tudjunk őbennük, sőt: rajtuk kívül is. 0, „kiművelt emberfők”, ó, te nagykorú, szabad elméjű Poszttransszilvanizmus, jöjjön el a te országod! Mindebből pediglen megláthatod, Laci, azt is, amit Te is messzemenően tudsz, ti. hogy nincsenek egyedül üdvözítő iskolák... Komolyabbra, szkeptiku- sabbra fordítva a szót: a magam részéről csak annyit tudok, hogy többek között a szatmári Kölcsey Ferenc Líceumban nevelődtem ilyenné, méghozzá körülbelül egyidőben Láng Zsolt barátommal, akivel aztán Kolozsváron is valamiképpen egymás mellé sodródtunk az egyetemi évek alatt. Mondhatni: egyazon iskolában formálódtunk, mégis valamelyest különbözőkben végeztünk, szigorlatoztunk... Tulajdonképpen még igazi nemzedékünk sem volt akkoriban. Zsolt volt az én generációm, én meg az övé... Szavamra, még legelső irodalmi próbálkozásaink, víg kínlódásaink idején is prímán éreztük magunkat. Rengeteget olvastunk, írogattunk, beszélgettünk, kalandoztunk, jókedvűen lubickoltunk mindabban, amit Kolozsvár jelentett. Aztán jött Temesvárról Visky András, aztán Salat Levente, végül Tompa Gábor... És az érzésem szerint még hozzánk tartozó Jakabffy Tamás... Hát valahogy összegyött visszamenőleg egy nemzedék-féleség. Ha ugyan ez jó valamire, hiszen még irodalmi besorolásra sem nagyon alkalmas. Mert se program, se kiáltvány, se semmi. Szerencsére még önnön epigonjainkat sem kellett fölkarolni, mivelhogy hál' istennek nem voltának, s máig sincsenek. Jómagam például kimondottan irtózom bármifajta szellemi nyájmelegségtól, hidegen kiszámított vagy kizárólagos doktrinerségtől... De úgy tudom, hogy a mi generációs rajzásunk többi tagja is így van ezzel, hiszen örökkön szétszórtan, külön-külön léteztünk, dolgoztunk a nyolcvanas években, csupa magányos donkihót, csupa literatúrai különutas. Hát hogyan is lehetett volna belőlünk feltörő, harsány, nagy nemzedék?- Sokak számára csak 1990-ben jelentél meg, amikor a Látóhoz kerültél - s amikortól szinte ontottad a verseket. De előtte volt Szatmár, volt Kolozsvár, az egyetem, és volt Székelykeresztúr is...

— Pedig én már Kolozsvárott is, ha tél-túl akadozva is, ha nem oly hősi, túlbuzgó termékenységgel, de már vakmerőén nekiveselkedtem a versontásnak. Igaz, sokat el is téptem közülük. Mindent összevéve: megint szerencsém lehetett, mert atyai jó barátok, mentorok, őrzőangyalok és szigorú kritikusok figyeltek, vigyáztak rám. Olyanok, mint Deák Tamás, Székely János, Kányádi Sándor, Markó Béla, Szász János, Kántor Lajos, Horváth Andor, Fodor Sándor, Domokos Géza... Mindőjüket föl sem sorolhatom. Hanem a hála vagy a hűség, amely megrögzött lélekbeli szokásommá vált, mégis arra késztet, hogy folytassam a névsort, hiszen csak egyedül én tudhatom igazán: mennyi gondoskodást, hány gondolatot, alkotói tanácsot, példát és útmutatást, ellesett vagy eltanult bölcsessé26