Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)

get köszönhetnék például Szilágyi Júliának, Cs. Gyímesi Évának, Bállá Zsófiának, Király Lászlónak, K. Jakab Antalnak, Mózes Attila és Egyed Péter cimboráimnak... Forrás-kötetem szerkesztője is Péter vala. A könyv még diákságom idején, 1983 ó'szén jelent meg a Kriterionnál. A készülő kolozsvári legendárium azonban hirtelen semmibe foszlott. Aztán a gürcösebb székelykeresztúri esztendők következtek, a tanárkodás és lassanként megbölcsítő remeteség esztendei. A hajnali ingázások Szentábrahámra, Siménfalvára, olykor Székelyudvarhelyre vagy föl Csíkszeredába... Mindennapi biciklirodeók, gyakori autóstopok, rázósabb traktorozások, szekerezések, szánutak, de legtöbbször gyaloglások, csak úgy az apostolok lován végig a Gagy-, a Nyikó- és a Küküllő-mentén, sokszor kemény telekben, térdig érő havakban. Sok fogcsikorgatások, s még több örök pillanatok, megszépült emlékek, tanulságok, tapasztalatok. És közben azért Tristiák és sűrű Epistulák, töménytelen levelezések a távoliakkal, a barátokkal, redakciókkal, aggódó szülőkkel. Olykor meg föl-fölruccanások Szatmárra, Kolozsvárra, Vásárhelyre. De főként sok hasznos olvasmány, könyv, stúdium, éjjeli szöszmötölés, vers. Néha bizony nehéz volt, na! Mondhatnám azt is, hogy szinte heroikus, ha nem lett volna egyszersmind nevetséges, eleve tragikomikus is. Rossz vicc, de a versesköteteimet és az igen ritka folyóirati közléseimet folytonosan föl-följelentgető cenzorok, cenzúrnék, pártelvtársak és levitézlendő hajdúlegények mégis, akaratlanul is magukkal babráltak ki, amidőn valamiféle lágy, hallgatólagos indexre tettek, s azt hitték botorul, hogy belefásíthatnak a szép székelyföldi tájba, mi több: mindenkorra kirekeszthetnek, peremlétre, vegetáló vidéki tengődésre szoríthatnak vissza a szerkesztőségek és kiadók életéből, avagy a „romániai magyarság végsőkig elkötelezett irodalmából”, ahogyan ők szerették volna látni, és eluralogni amúgy elvtársiasan ezt a hepehupás terepet... Furcsa, de csak a „tervszerű” munkálkodásra, csak az állandó írástréningre szoríthattak rá, nekik „köszönhetően” ugyanis rengeteget dolgoztam, csak éppen alig közölhettem valamicskét is belőle. Igaz, hogy ezópusi példázatokkal, gunyo- ros „helyzet-jelentésekkel” telecsempészett gyermekverseimet havonta hozta a kolozsvári Napsugár, amely számomra is menedékké, egyfajta szellemi ellenállás fórumává lön; elég ha Kányádi vagy Markó vagy mások furfangos, szomorkás írásaira, gyerekverseire gondolunk... 1989-ben, amidőn az abban illetékes illetéktelenek az időközben sok hercehurcával kihozott második kötetemet is bepi- rosozván följelentették a bukaresti sajtóigazgatóságnál, sőt: már-már azt latolgatták, hogy állati gyermekversikéimet is letiltják - hát akkor jött, ami jött, lett, ami lett, és Markó meg Gálfalvi Gyurka hívására, végre valahára én is fölkerülhettem Marosvásárhelyre, a Lóidhoz: magam mögött két eléggé elhírhedett kötettel, illetve a további, még csak elkövetkezendő nyolc kötet írásainak zömével. Mert azok már akkor készen valának: kedves Tomiszomban, Székelykeresztúron írtam valahányat... 1990-től kezdve még hosszú időn át azokat közölgettem tél és túl... S bevallhatom, hogy máig sem fogytak el egészen. De mindegy, mert én tulajdonképpen és folyamatosan csak egyetlenegy könyvet írok, s egyetlenegy korszakot élek. A sajátmagamét, avagy (s ezt sosem tudhatom meg bizonyosan) talán a költészetét... Mely nagyobb mindannyiunknál.- Verseidben a szerepjáték már régóta megfigyelhető. Honnét ered ez? Talán a színházból?- Talán. Abból is. Tompa Gábor barátomról szólván, egy neki szánt igen szép laudációban éppen a minap jegyezte meg Horváth Andor, hogy a Gábor nemzedéke, vagyis hát mi egy folytonosan versben, szóban bújócskázó, rejtőzködő, maszkokat cserélgető, szerepjátszó, a költői játék szabadságjogaival élő, a

27