Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)

volt a Petó'fi-összes és Arany Toldi-trilógiája: nagyapám néha könnyezgetvén is azokkal mulatta magát estelente. Most, ígyen visszatekintve, néhány alapvető, utólag fontossá vált, vissza-visszatérő olvasmányomat említeném meg. Még első osztályos koromban kaptam ajándékba szüleimtől a Görög regék és mondák című könyvet, amellyel mintegy megnyílt előttem Homérosz világa... Aztán valamikor, talán nagyon korán és koravénen, de már negyedikesként olvastam először Shakespeare-t, a szonetteket és a darabokat, úgyhogy én a Lamb-meséket csak egyszer vettem kézbe, de hamar eluntam finomkodó és cikornyás viktoriánus bárgyúságaikat, hát sutba vágtam, s azóta sem ösmerem őket... De például a Rómeó és Júliát Mészöly Dezső fordításában a negyedik felvonásig hő szerelemmel megtanultam. Ám mégse lettem holmi Rómeó... Valamivel később pedig egy Michelangelo- és egy Leonardo da Vinci- életrajz volt rám igen nagy hatással. Ä reneszánsz univerzuma. Akkor már régóta és rengeteget rajzoltam, festegettem, főleg a művészettörténet meg a régészet kezdett érdekelni, de legalább annyira a földrajz, a csillagászat, a természettudományok, az állattan, a tengerek és ócánok élővilága... Közben persze tízéves koromtól írogattam is, de inkább biológus, földrajztudós, nagy utazó és felfedező szerettem volna lenni, Latin- Amerikába és Afrikába vágyakoztam, Óceániáig hajóztam volna... Hát valahogy így, ilyen szenvedélyes álmodozásokban, valamiféle lázas elvágyódásban nyílt meg a világ előttem... A költészet, mint a létező és lehető világok egészét átölelő egyetlen lehetőség, csak később következett. Nem is tudom, hogyan és mikor, csak hirtelen mintha tudatosulni kezdett volna bennem — mi is? Talán a szépség... De csak lassan, roppant lustán, úgy tizenhat esztendős koromban Tóth Árpád gyönyörű, törékeny műfordításai által, úgy emlékszem, hogy Keats, Baudelaire és Rimbaud olvasásakor...- Az erdélyi magyar kultúrát innét (nem a távolból, de mégiscsak kívülről) egypólusú kultúrának láttuk: a népszolgálat, az anyanyelv szolgálata jegyében „működő” kultúrának. S amikor Ti (Te és mások) feltűntetek, akkor azt éreztem: mintha ezek a kérdések a számotokra nem is léteznének, noha másképpen, más módon természetesen, de léteznek. Hol, milyen iskolákban nevelődtetek, formálódtatok?

— Először is: az ún. erdélyi magyar kultúra valami nagyon is létező, illetve csöppet sem létező valami. Mondhatni: láthatatlan, mint Áprily láthatatlan írása. Csak belül van. Azaz vagy van, vagy nincs. De ez a van és ez a mégsincs is roppant sokrétű, sok rétegződésű, majdhogynem a lélek archeológiájához tartozik. Ahogy például a rétegek szorítják, nyomják, összefogják egymást. Ahogy például egymásba szakadnak. Micsoda lenyomatok, micsoda kövületek, micsoda kimondhatatlan katasztrófák! Mert az erdélyi magyar kultúra ugye mégiscsak a magyar kultúra szerves része, annak leszakadt, messzire pattant szilánkja, annak hihetetlen darabja, kissé specifikus szegmentuma, mely görcsösen őrzi még az egész emlékezetét, ugyanakkor kezdeteitől nézvést különös és egzotikus, sajátságos csiszoltságú, bonyulult forma, mondjuk: edényforma, amely kicsinység más ízű, más fűszerezésű étkeket vendégelt valaha mélyében... De túl az örökös sorsmetaforákon, a megszorításokon és a valóban egyhangú, egypólusú kizárólagosságokon én az ún. erdélyi magyar kultúrát legszívesebben talán sok pólusúnak látnám, olyannak, amely mindenkor élni tudna a benne rejlő lehetőségek másságával, sokféleségével, azaz az általa gyakorta csak deklaráltatott nyitottsággal, szabadelvűséggel és toleranciával. De nem így vagyon, mert nem mindig így vala, s mivel így immáron nem is lehet. Mégis én szívem szerint nem egyfajta, hanem többfajta tradíciók összességének szeretném tudni ezt az ún.

25