Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Bohár András: Az esszémondatokról (Géczi János: Angyalhéj)
Békavár című fejezetében. A Zomborhoz közel fekvő Kolut (Küllőd) határában állott valaha valamilyen építmény, melynek rendeltetéséről, keletkezésének idejéről semmit sem tudunk. A rá vonatkozó iratanyagot a szerző aprólékos pontossággal összeszedte, a további munka a régészekre vár. Bácska kulturális hagyatékának szegényességéről olyan sokan és sok helyütt beszéltek és írtak, hogy néha már-már hajlandóak vagyunk elhinni ezt. Valójában csalóka látszat áldozatai vagyunk. Csupán arról van szó, hogy lassan száz éve ahg néhány tucat elszánt ember kutatja a vidék kulturális örökségét. A jugoszláviai magyarság kisebbségi helyzetében pedig égető szükség van nemzeti múltunk emlékeinek összegyűjtésére, felmutatására. Ennek az áldozatvállalásnak kiemelkedően szép és fontos termése Silling István könyve. (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1995.) Kőhegyi Mihály Az esszémondatokról Géczi János: Angyalhéj (kép és szöveg): Nem véletlen, hogy Géczi János legutóbbi „vers-esszé-szöveg- regény" könyve kapcsán a kép és szöveg egybekapcsolódásával indítjuk az értelmezést. Hiszen a Firenze-Orvieto-Róma alcímmel közzétett munka szervesen kapcsolódik a Képversek-Róma gyűjteményéhez. Ahol a tematizációs redukciók és egy- belátások vizuális költeményekben testet öltó' jellegzetességeihez kötődtek az ábrázolás, megjelenítés, kimondhatatlanság naplótöredékei, ezzel mintegy azt érzékeltetve, hogy a képi-nyelvi poézis és a narratív elemek egymásra következése, együttélése alapélménye szerzőnknek. Nincs ez másként jelen kötet narratív és képi elemeinek viszonyrendszerében sem, hiszen az egyes szövegtöredékeket éppúgy „felüljegyzik" a grafikai elemek. Csak ebben a szövegösszefüggésben nem az önmagát értelmező költői vizualitás és az érzéki- fogalmiság egymásra vetítése a tét. Hanem a külső értelmezői szerep illusztratív és megjelenítő aktusainak kibontása. A Györgydeák György által „felüljegyzett" grafikai-emblémák olyan vizuális, láttató olvasatként kísérik a szövegdarabokat, amelyek egyaránt élővé varázsolják a toszkánai dombokat, Savonarola emlékét és azt a sok-sok víziót, asszociációt, amit a mediterránum fügebokrai és daimonjai előhívnak. Azért szükséges feltétlenül kiemelni a grafikai pillanat-rekonstrukciókat, mert ez is annak a költői világértelmezésnek az újabb dokumentációjaként vehető számba, amely az önmagát író-gondoló-képiesítő magatartásmintába: nemcsak az alkotás önérvényességét gondolja bele, de manifesztálja a „külső-befogadó" mindenkori szükségességét, alkotó jelenlétét. Ezzel a gesztussal már a könyv első lapjaitól kezdve mi is bizonyosak lehetünk, hogy valaki számít ránk, értelmezésre, befogadásra vár. A grafikai-poétikai mű első szemléjének vége. Következik a tematizációs olvasat. (a dologi relikviák életre kelnek) A dolgok lehetnek élők és élettelenek (ez utóbbinak van talán legkevesebb esélye Géczinél), mert még a gyűjteménykönyv- támak is van lakója, egy őszülő ló „személyében", aki reméli, hogy megtudja, hogy ha „közelről veszi szemügyre a mozaikot, csupán egy kövecske öntudatos fényét látja vagy a mestermű padozat nagyszerű részletét." S hogy miért fontos ez az indítás, amely már a Fegyverengedély egy szövegében is megjelent, arra is választ kapunk, mivel az asszociációk táguló univerzuma — történetesen a toszkániai dombokon — találkozik a magyar költészet felköltözött metaforáival, s ott hajladoznak együtt a fákkal a szélben, nem vesztve eúergiájukból. A dolgok rátalálnak jelentésükre a repülő leánderszen- der Paracelsus születése helyén landol, Firenze város főtere a fölötte lebegő léghajóval úszik a képbe, az emeleti párkányok a rajtuk lógó sűrű szövésű hálóval kerülnek bensőséges viszonyba, s így bekapcsolódhatunk mi is a történetmondás 94
