Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sándor Iván: Rocinante nyomában
nül a jövőben jár. De pontosabb ezt mondani: abban az ismeretlenben, aminek nincs idődimenziója. Térdimenziója sincs. A virtuális dimenzió, amellyel rendelkezik, a regény időtere. Kundera szépen mondja Kafkáról, hogy azt írja, mi „búvik” meg az emberben, „a költő nem tesz egyebet, mint hogy »fölfedez», egy emberi lehetőséget... melyet egyszer a történelem is fel fog fedezni.” Az író nem tudhatja, hogy az ember és a világ mögé pillantása során, a látását egyszer talán majd előrelátásnak minősítik. Ha tudná, akkor az számára csak a kudarchoz vezethetne, hiszen éppen azt iktatná ki, ami a regényét (mondatait) életben tarthatja: valami nem ismertet keres és talál meg a szavaival. * Tegnap ezt a mondatot írtam le a negyedik fejezetben: „Egybecsúsztak a hajnalok, az alkonyok és az éjszakák, amikor karddal választottak, nem az idő munkálkodott, hanem a fegyverek, nem a nap állása volt meghatározó, hanem a légióparancsnokok döntése; futárok hajszolták halálra lovaikat az ösvényeken, futárok alkudtak hajósokkal a kikötőkben, futárok holttestét lepték el a döglegyek, futárok latinul, görögül, arameusul kimondott utolsó szavaiból próbálták rekonstruálni a hajnalban már a futárok hulláival együtt sietve gödörbe hányt helyőrségparancsnokok az üzeneteket; a vér mintha nem is a ledöfótt futárok, katonák, helytartók, császárok, nem is a leterített állatok és emberek testéből fröcskölt volna, hanem egy, a világot jelentő sebből; a törvényhozás csarnokai üresek voltak, a terek kiürültek, az emberek tekintete érzéketlen lett, s a hatalmas sebből tócsává terjedő vér megolvadva és megkövesedve porladni kezdett, hasonlóképpen a földhöz, a kövekhez és a szavakhoz.” Leírtam és láttam, amit a leírással megpillantottam. Láttam közben azt a lódögöt is a Flandriái úton, amelyből ugyan a Claude Simon tekintete előtti virtuális világban a vér ezerhétszáz évvel később bugyogott, mint annak a lódögnek a testéből, amelyet a regényem virtuális dimenzióiban megpillantva a leírással megközelítettem, ám kétségtelenül rácsúszott a tekintetem. Ennek a lódögnek a képe régen foglalkoztat. Most elementáris vágyat éreztem, hogy újra föllapozzam a hajdan megjelent részletet Claude Simon regényéből (Modern Könyvtár). Igen, ott hevert a dög, amelynek „még friss volt a vére: egy nagy világos és kásás folt, csillogó, mint a lakk, szétömölve a sár és az összetapadt szőr kérgén, vagy inkább fölötte, mintha nem egy állatból, egy egyszerű leterített jószágból szökött, bugyogott volna ki, hanem egy megbocsájthatatlan és szentségtörő sebből, melyet emberek ejtettek (akárcsak a legendákban a víz, vagy a bor, amely a bottal megütött sziklából vagy hegyből fakad) a föld agyagos oldalán...” Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy néhány szó elrejtésével eltüntessem a kétségtelen kapcsolódást. Nagyon is erősen éreztem az ezerhétszáz év előtti vértócsák leírásánál ennek a későbbi vértócsának a színét, szagát, kiterjedését. A jelentését. Az a vértócsa (harmincöt éve) a Flandriái úí-ban még bugyogott, még az emberek ejtette szentségtörő seb mitizálódott benne. Most, hogy újraolvasom a mondatomat, úgy érzem, talán lesz még itt-ott csiszolnivaló rajta, de máris kifejezi azt, ahová a szavak elvezettek: ez a vértócsa már mintha nem egy testből fröcskölne, hanem a világból, ez a vértócsa már nem csillog, mint a lakk, hanem megkövesedett és „porladni kezdett, hasonlóképpen a földhöz, a kövekhez és a szavakhoz”. Nem volt szükség hozzá egy fél évszázadra sem. * 5