Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Sándor Iván: Rocinante nyomában

Olvasom - a Forrásban - Kapuscinski leírását arról, hogy egy amerikai írótalálkozó bankettjének tumultusában megpillantja az öreg, magányos, elhúzódó Claude Simont. A tömeg hullámzik, valaki rájuk dől, elzuhannak. Egymáson a tehetetlen testek. Az író a maga Flandriái útján. A saját sorsa mögöttesében”.

*

Kundera másfél évtizede arról írt, hogy „a hivatalos modernizmus mögött az eszkatologikus hit naiv maradványa rejtőzik”, amely szerint végétért a történelem és egy új-jobb történelem épül új alapokon, Brochban viszont egy olyan történelem melankolikus tudata él, amely a „művészet és kivált a regény fejlődésével szemben ádázul ellenséges körülmények között ér véget.”

Az, ami Broch - és a mindenkori nagy művészet - kora mögé pillantó tekintete előtt felsejlett, Kundera számára jóval később, egyre több új észlelete alapján már a létkörnyezetből szűrhető le. Újabb két évtized után ennél is többet tapinthatunk ki. Látjuk, hogy a történelem egyes szakaszai nem úgy „érnek véget”, hogy jobb vagy rosszabb történelemnek adják át a helyüket, „egyszerűen” másféle történelemnek. Látjuk azt is, hogy a regény számára valóban „ádázul ellenséges” körülmények miből állnak és miképpen „szerelik át” a regényt. A kérdés elválaszthatatlan a szellem változó helyétől a változó történelemben. A tizennyolcadik század végétől folyamatos szerepük volt az eszmetanoknak, a szellemi terveknek, és ez lendítő hatással volt a művészetekre, a regényre. A változó történelem, a korszak tehetetlensége az „élhető élet” megvalósításáért, továbbá az európai kultúra dominanciájának mindezzel együttjáró gyengülése, valamint a változó történelem menetére vonatkozó szellemi válaszok csődje, mindeme redukció következményeit önmagán átlényegítő beszédmódra, formatalálásra készteti a regényt. Az újabb regényíró nemzedék számára már kétségtelenül a múlt körülményei lesznek azok, amelyek ma, Broch után fél évszázaddal, s Kundera után másfél évtizeddel is még „ádázul ellenségesnek” tűnnek fel. De azért az, hogy lesznek-e ilyen új regényíró nemzedékek, attól is függ, hogy megtalálják-e a változó korszak, a maguk idejének „mögöttesét”, azt a még előttük is ismeretlent, amely — gondolom — változatlanul lényege marad a regénynek.

*

Ezért nem tud a regény semmit sem kezdeni a gnosztikus-agnosztikus ellentétpárral, amely annyira igézetben tart jó jiéhány, már nem is olyan fiatal (harmincöt-negyven év közötti) regényírót. Majd egy évszázada nem hiheti a regényíró, hogy a világ megismerhető. A regény azonban - más és másképpen, - mindig az ismeretlenbe vezet. Az agnoszticizmus mint ön-világbeismerés és a sejtés, a kitapintás, a bejárás, a még nem ismert megpillantására való törekvés — nevezhetjük ezt a regény-útonjárás „gnoszticizmusának” — nincs ellentétben egymással.

6