Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sándor Iván: Rocinante nyomában
történelem és a hatására kialakult belső folyamatok tehetetlenné, vesztessé, el- tiporttá teszik, kezdik eltüntetni a megsemmisülő Én-t. Tudós pályatársam azt válaszolta, hogy „ez jó, ez érdekes”... Lehet, hogy tévedek, de soraiból úgy tűnt, hogy még nem dolgozta fel magában kellőképpen ezt a kérdéskört. Elemi munkaparadoxon: a regényíró én-őrzése az én-vesztések leírásában, illetőleg a személynek a regénycentrumból való eltűnéséből kialakuló poétikai kérdésekkel való szembenézésben formálódik. De mondható-e, hogy minden regényírói műhely számára ez a kérdés? Semmiképpen. A regény változásai is félévszázadra-évszázadra mennek vissza. Ho- szú ideig él együtt Proust, Kafka, Joyce, Thomas Mann, Gide, Du Gard, Broch, Celine, Camus (s tulajdonképpen még velük együtt) Beckett, Borghes, Marquez. Egy-egy regény „belefér” a korszakküszöb-utániságba is, -előttiségbe is. Vannak regények, amelyek egyszerre mutatnak klasszikus, modern, neoavant- gard és posztmodern jegyeket. De nem ez a jellegzetességük, hanem az, hogy regények. * A regény, amihez másfél évig gyűjtöttem az anyagot, amelyen egy ideje dolgozom, az időszámítás utáni harmadik században játszódik a galileai Szefforisz- ban. Évek óta látom magam előtt a város kőkapuját egy, a porban ülő koldussal. Ennek a kapunak semmi köze nincs Szefforisz ezerhétszáz év előtti valóságos városkapujához. Ennek a kapunak jelentős - önmagán túli - szerepe van a regényben. Abban tehát, amit elképzeltem. A kapu majd akkor lesz olyan kapu, amilyenre szükségem van, amikor a nyelv megteremti. Attól kezdve a szavakra lesz bízva a kapu is, a koldus is, amiként minden más is. A kapu (és a regény) világát a nyelv teremti meg. Nevezzük az egyszer majd ily módon létező, egyelőre még ismeretlen kaput K 2-nek. Komoróczy Géza segítségével próbáltam bizonyos benyomásokat szerezni egy, az időszámítás után harmadik században épült galileai városkapuról. Nevezzük ezt Ko-nak. Felkészülés, illetve már munka közben mindenekelőtt el kellett felejtenem ezeket az ismereteket. Ezzel egyidejűleg a helyszín időterének kialakulásával kezdett megjelenni a számomra szükséges városkapu. Nevezzük ezt Ki-nek. Ha majd képes leszek egyszer befejezni a regényt, s abban ott lesz a szavak teremtette kapu (K2), vajon elmondhatom-e, hogy megegyezik a Ko-val és a Ki-gyel. Nem. De vajon elmondhatom-e, hogy a ma még ismeretlen kapu (K2) semmilyen kapcsolatban nincs azzal a kapuval, amit el kellett felejteni (Ko), s azzal a kapuval, amelyik ezt a felejtést segített az előkészületek során véghezvinni (Ki)? * Minden mondat leírása a tudattal nem ellenőrzött küzdelem valami még nem ismertnek a megtalálásáért, az emberi helyzet mögé való pillantásért. Az, ahová ilyenkor az író „leér”, őt magát is megrendüléssel tölti el: megpillant egy számára is ismeretlen tájat. Ekkor kezd működni a tudati kontroll, amely alól egzisztenciájának elementáris latbavetésével igyekezett kivonni magát, hogy előfeltevéseitől szabad legyen. Megpillantva az így felfedezett tájat, önmagára parancsolhat: ne örvendj, ne időzz, haladj tovább; keresd az ismeretlent, amit az sem ismerhet, akiről írtál, mert nem tudhatja, hogy „mi vár rá” a következő mondatodba sűrűsödő létidejében. A regényíró ebben az utazásban kétségtele4
