Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - V. Király István: Tiltott vagy titkos állományok? (Fogalmi vázlat a romániai titkos könyvtári állományokról
tevékenységnek önmagát ugyancsak heterogén kihívások közepette kellett most újra és újra meghatároznia. Ennek az utasítás-jellegű körlevélnek az értelmében a „speciális forgalmú állományokba” azok a közlemények sorolandók, amelyek nem felelnek meg a román kommunista párt és a román állam politikájának; amelyek a román népet és az országot becsmérlik; azok a külföldről érkező nyomtatványok, amelyeket a cenzúra egyenesen ide irányít, valamint az obszcén tartalmú kiadványok. Külön ki kell hangsúlyozni azt, hogy ez az utasítás is újra nyomatékosítja azt az eddigiekben is benne- foglalt elvárást, hogy a „speciális állományok” olvasóit külön jegyzékben tartsák nyilván. Nagyon világosan fel van állítva az az állandó követelmény, hogy az utasítások érvényesítésének könyvtárosi apparátusa tartsa szemmel a titkos állomány olvasóit, és kövesse azokat a témákat, amelyek egy adott pillanatban a szakembereket foglalkoztatják. A fogalmi tisztázatlanságok mégis azt a benyomást, vagy téveszmét táplálják, hogy a titkos könyvtári állományok tulajdonképpen a nyomtatványoknak egy doku- mentáris jellegű védelmét képezik, vagyis, hogy ott a dokumentumokat a ritkaságoknak kijáró gondossággal dédelgetik. Ez nyilván nem felel meg a valóságnak. Annyi azonban bizonyos, hogy az ’50-es és - 60-as évek hullámzásaihoz viszonyítva, a ’70-es és a ’80-as években a belső könyvtárosi apparátusnak a nyomtatványok titkosításában betöltött aktív és kezdeményező szerepe csökken. A kezdeményezés, a döntés és az ellenőrzés ezekben az években már a központi intézmények kezeiben összpontosul. A bizalmi apparátus mégsem válik egyszerű végrehajtó gépezetté, hanem annál kiterjedtebb megbízatásokat kap az olvasók megfigyelésének a területén. Ezt azok az írásbeli jelentések is bizonyítják, amelyeket a titkos állomány levéltárában találtunk, és amelyek foként azoknak a külföldi kutatóknak a munkájáról szólnak, akik központi jóváhagyással használták a titkos állomány egy-egy példányát. Egyáltalán, világosan le kell szögezni azt, hogy minden egyes részletében, a titkos könyvtári állományok kialakítása, gyarapítása és kezelése, a dokumentáris munkával homlokegyenesen ellenkező szakmai műveleteket igényelt és feltételezett. Láttuk azt, hogy a titkos állományok kialakításának leglényegesebb eleme maguknak a tilalmaknak a fokozatos titkosítása, vagyis a tilalmaknak a nyilvánosság szférájából való lépcsőzetes kivonása volt. A tilalmak persze ezzel egyáltalán nem semmisültek meg, hanem egy olyan módosuláson mentek át, amelynek a természetét a titok és a szocalizmus viszonyáról szóló korábbi tanulmányunkban elemeztük. Sohasem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a titok-jelen esetben a nyomtatványok titkos tilalma — mindig is az olvasásnak magának a nyilvános arculatának a körvonalazását célozza. A titkos, a titkosított tilalmak tehát távolról sem „veszítik” el a kapcsolataikat a nyilvánossággal, arról nem is beszélve, hogy ezt a kapcsolatot az államtitok kezelésének általános törvénykezése közvetíti. Emiatt, sem az általános művelődésügyi politikát nem lehet tökéletesen megérteni a titkos könyvtári állományok kérdésének a tanulmányozása nélkül, és fordítva, a titkos állományok kérdése is érthetetlen marad, ha a titkot nem a szocializmus általánosított politikai gyakorlatként tanulmányozzuk. Mindezek értelmében azt kell mondani, hogy a titkos könyvtári állományok rendszere általában a kommunista, különösen pedig a kommunista kultúrpolitika szerves részét képezi. Tehát az alapjaiban különbözik a nyomtatványok hozzáférhetőségének minden ezt megelőző vagy vele egykori más típusú korlátozásától. Ez a politikai gyakorlat olymértékben instrumentalizálta a könyvtárakat, hogy az semmi hasonló gyakorlattal nem azonosítható: a fasizmus és a nemzeti szocializmus is a könyvtárak megtisztítását nyilvános aktusként végezte el, beleértve a nyilvános 71
