Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - V. Király István: Tiltott vagy titkos állományok? (Fogalmi vázlat a romániai titkos könyvtári állományokról
tendenciát, amelynek az értelmében idővel a nyomtatványok betiltásának a ténye egyre csökkenő és ködösülő nyilvánossággal bír, és azt is, hogy ezzel párhuzamosan a tilalmak érvényesítésének a mechanizmusai is egyértelmű tendenciával csökkentik a nyilvánosságukat. Ez a kérdéskör azonban átvezet a titkos állománnyal kapcsolatos ködösítés és álcázás egy másik tendenciájához, vagyis annak a dokumentációs alaphoz való fogalmi közelítéséhez. A forgalomból kivont, a tiltott valamint a titkosított kiadványoknak természetesen - kulturális, tudományos vagy szellemi-ideológiai és politikai értéküktől viszonylag függetlenül - dokumentáris értékük van. Ráadásul, a tiltás és a titkosítás is a meglevő példányszámok jelentős csökkentésével és a megmaradt példányok zárolásával jár. Azt lehet tehát mondani, hogy úgy a tilalom, mint a titkosítás révén, mintegy mesterségesen termelődnek a könyv- és nyomtatványritkaságok. Innen már csak egy lépés kijelenteni azt, hogy a titkos állományban, a titkos raktárakban, lényegében valami felemelő, dokumentáris értékőrző és értékmentő aktivitás buzog. Ezt a hamis tudatot a könyvtárak állományszervezésének a titkos dokumentumai is bátorítják. így az Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium 1960. október 13-i 3406-os számú titkos utasításai a könyvtárak alállományait három kategóriára bontják: közforgalmú (uzuális) dokumentáris és speciális alapokra. A dokumentáris állományba azok a nyomtatványok sorolandók, amelyek ugyan nem felelnek meg a néptömegek szocialista nevelésének, az eszményeinek és az időszerű politikai-világnézeti felfogásnak sem, mégis elengedhetetlenül szükségesek a szakemberek és a kutatók tudományos tájékoztatásához. Ugyanide sorolandók a „belső használatra” nyomtatott kiadványok is. A speciális állományba „az ellenséges, a fasiszta, a kommunista és békellenes” nyomtatványokat irányítják: azokat, amelyek külföldről származnak és a sajtóigazgatóság (értsd: cenzúra) eleve a speciális alapba tartozóként bírál el stb. Bizonyos tehát az, hogy mind a dokumentáris, mind pedig a speciális állományokat a fentebbi utasítás úgy kezeli, mint a közforgalmú állománytól politikai és ideológiai megfontolásokból megkülönböztetendö és elkülönítendő alapokat. Azzal a megszorítással, hogy a „speciális” szürkeállományokat szigorított biztonsági körülmények között tartották. A fogalmi homályosságok azonban itt is a dokumentációs állományok diszkrét, illetve a titkos állományok titkos jellege közötti szerkezeti közelítődésről árulkodnak. És éppen ezért kap a szóban forgó utasítás 5-ik szakaszának értelmében a könyvtárak vezetősége jelentős szabadságot arra, hogy az egyes nyomtatványokat az egyik vagy a másik állományalapba sorolják be. Ez a szabadság ugyanakkor a döntési tényezőknek abból a szükségletéből ered, hogy ezeknek a végül is nagyon bonyolult és fáradságos feladatoknak a „megoldásában” a könyvtárakban és a bevont könyvtárosokban tevékeny partnerekre találjanak. Persze ez is elvileg a könyvtáraknak valamint a könyvtári állományok összességének az éppen időszerű konjunkturális momentumnak való kiszolgáltatottságát implikálja. Úgy ahogy a könyvtárak belső tagozatai később fokozatosan veszítenek a könyvtári állományok politikai felügyeletében játszott aktív és kezdeményező szerepükből, úgy veszítenek idővel a dokumentáris állományok is, mint diszkrét állományok, a maguk jelentőségéből. Azonban a dokumentáris állományok felszámolása - a művelődési kormányzat 1968. augusztus 15-i, 1003-as utasításával - távolról sem oszlatja el a fogalmi jellegű homályosságokat. Sőt, ezeknek az állományoknak „dokumentárisként” való elnevezése őket minden komoly könyvtárnak az egyik leglényegesebb tevékenységéhez rögzíti. A dokumentáris állományok felszámolása nyilvánvalóan nem jelenthette a könyvtárak dokumentációs munkájának a felszámolását is, ezért ennek a 70
