Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

Bozóky E.: Általában erdélyi emlékekről, elsősorban az ifjúságról, arról az időről, mikor a Bethlen Kollégiumban tanított és mikor anyámmal együtt korcsolyázott Nagyenyeden, meg teniszeztek. Az nagyon vidám időszak lehetett, az első világháborút megelőző időszak, amikor ott az a vidám, boldog ifjúsági élet folyt. Apámat is jól ismerte még abból az időből, úgy, hogy ezeket az időket elevenítettük fel, azonkívül persze irodalomról beszélgettünk nagyon sokat, és a természetről, a tájról, a madarakról, kutyáról, én is nagy rajongója voltam mindig a kutyáknak, és az állatoknak. így nagyon sok minden összekötött bennünket. Azonkívül a Baár-Madas is, lévén az is református iskola, és én is református iskolába jártam Pápán. Tanítási módszerekről, saját gyerekeimről, velük kapcsolatban az irodalomtanítás módszereiről. Én mindig külön tanítottam őket irodalomra, hogy többet adjak, mint az iskola. Ezek voltak a fő kérdések, amiket megbeszéltünk.

br. Kemény J.: Rövid idővel feleségének halála előtt láttam utoljára, szentgyörgy- pusztai otthonukban látogattam meg. Örültünk egymásnak, úgy éreztem magam a társaságában, mint régen, diákkoromban, amikor Hójában sétálgattunk, vagy később, felnőtt koromban, a Helikoni Napok idején Marosvécsen, Galonyán, kedves őzeim, szarvasaim tanyáján, muzsikáló pisztrángos patak partján.

Tudta, hogy kenyere javát már megette, s bárhogy is szereti szentgyörgypusztai otthonát, a dunamenti tájat, rendre mégiscsak föl kell készülnie a halálra. Hogy is nézhetett volna valaki nyugodtabban, férfiasabban, a természettel azonosulni tudó költőhöz méltóbban szembe a véggel, mint ő? „A visegrádi hegységben lakom. / S ha itt halok meg, az mi változást hoz? / O, nem sokat, csak ennyit: egy napon / szorosabban ölel a hegy magához.”

Albert Zs.: Visegrádon temették el, nagy temetés volt, tele volt a temető, akkor már újra mertek rá emlékezni. A rádiótól is sokan mentünkén is ott voltam. Nagyon szép, napsütéses délután volt, a gyászoló gyülekezet ott várakozott bent a temetőben, a koporsó pedig a Szent Mihály lován teljesen elhagyatva a kapuban. Mint aki bebocsáj- tást kér a Mennyország kapujában, de még várnia kell. Aztán mi bementünk és ő is bejutott biztosan valahogy.

Lengyel B.: Visegrádon 67 augusztusában én temettem akkor Áprily Lajost az írók Szövetsége nevében. A temetés természetesen a református vallás szertartása szerint történt. A temetés előtt akkor egy funkcionárius engem megfogott, és azt mondta, külön legyen az írószövetségi beszéd. Semmiképpen se legyen a szertartással együtt. Ezzel természetesen nem törődtem, mert a református szertartás szerint megvan annak a módja, hogy hol kell akkor beszélni nem papnak, hanem világi embernek. Ott volt, jelen volt a sírnál a reformátusságjava. Emlékszem, hogy Ravasz László, a püspök ott állt közvetlenül mellettem.

Mészöly D.: Halálról ha szó van... Én tudom azt, hogy őbenne a halálfélelem, jóllehet szemérmesen leplezte, de nagyon erős volt. Egyszer bevallotta nekem például, hogy ő sose merne repülőgépre ülni. És én kérdeztem, hogy miért nem, hát Lajos bácsi, nincs annál gyönyörűbb. Elmondtam, hogy milyen ott, mikor a gép a felhők fölé száll és az ember lenéz a fehér felhőkre, meg hogy egyszer láttam a Balatont föntről, és valóban olyan, mint ahogy a térképen rajzolják. Télen volt, és elmondtam neki, hogy a rianások az egyik parttól a másikig föntről is látszanak. Nagy érdeklődéssel hallgatta, és hozzátette, „sose mernék repülőgépre ülni.” Nos, halál... őneki megjelent az Intés kutyámnak című verse hosszú hallgatás után, akkor, amikor már lazultak a bilincsek, a Kortársban. És énrám nagy hatást tett ez a vers. Nagyon szíve- nütött, azért mert

Albert Zs.: a jó halál, meg a rossz halál

Mészöly D.: ugye, emlékszik erre? És azért olyan szívenütő a vers, mert úgy indul, mintha jelentéktelen, kedélyes, hétköznapi falusi, „háztáji” vers lenne. A kutyájá64