Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

hoz beszél, és olyanokat mond, hogy Jelezd a völgybe érkezőket, kirándulókat, gally - szedőket, erdei neszt”... aztán áttér arras hogy: ha vaddisznót érzel közelben „vagy róka jár a rőt ciherben, riaszd, csahold”. így kezdődik, az ember azt hiszi, hogy megmarad ezen a szinten... és akkor egyszer fölemelkedik a vers végén, de szinte észrevétlen, úgy, mint a repülőgép, mikor elhagyja a földet. Akkor van az, hogy „ha rossz halál sunnyogna erre, / s telkünkre is bejönni merne, / el ne inalj, / kerüld meg némán és orozva. / Rohanj a nesztelen gonoszra, / s csontjába marj. / De ha a jó halál megállna, / s behívó intésemre várna / kapunk előtt, / nehogy reámordulj, ha látod, / illőn fogadd, mint jóbarátot, / s bocsásd be őt. I”

Engem ez úgy szívenütött, mikor ezt olvastam. Az jutott eszembe, milyen komisz- ság az, hogy ezt nem mondjuk meg annak, aki bennünket így megérint, és rögtön írtam neki egy levelet. Életemben kétszer írtam neki, egyszer, amit már elmondtam, amikor elküldtem a kéziratomat nagy szorongva, és egyszer pedig azért, mert az volt az érzésem, hogy ezt most azonnal meg tudom neki írni úgy, hogy ez neki örömet szerezzen, és ő megérezte, hogy én ezt őszintén írom. És megírtam, hogy ez a vers nekem milyen nagy élmény volt, és hogy milyen csodálatos az, hogy az ő öregkori verseiben vannak olyan hangok, amik a fiatalkoriakban nem voltak meg. Ez a levelem őrá valóban nagyon jó hatást tett, mert attól kezdve, ahányszor mentünk, sose engedte el a kezemet. Azelőtt ezt nem figyeltem meg. Olyan hosszasan szorította, hogy mindig úgy kellett szinte kihúznom búcsúzásnál, mert szorította, sokáig szorította.

Jancsó A.: Van egy emlékem, a temetés utáni órákról, mikor hazajöttünk a temetésről. Bementem a budapesti lakásba, ahol ő az utolsó hónapokban lakott. Nagyon nehéz volt akkor ott az életünk, sokan voltunk és úgy kerítettünk el neki díszletelemekkel egy kis zugot az egyik szobában, hogy ne kelljen rajta keresztüljárkálni. A temetés után belépem abba a szobába, ahol nyitva hagytam az ablakot délután, mikor elmentünk, mert hiszen meleg volt. Ahogy felgyújtottam a villanyt, két hatalmas denevér kezdett keringeni a szobában. Aztán eloltottam újra a villanyt, akkor az utcai fényre valahogy kiszálltak. Borzasztó pillanat volt. Ez olyan embereknek, akik hisznek a túlvilágban, meg ilyen fantasztikus, ezoterikus dolgokban, nagyon megrendítő lehet. Nekem félelmetes pillanat volt, hogy ott éreztem abban a két denevérben őt, és a feleségét, aki mellé eltemették akkor. És aztán, három hónappal később, már szép őszi időben, ugyancsak nyitva volt az ablak, és én beléptem abba a szobába, ahol még ott állt a dívány, ahol ő az utolsó hónapokban feküdt, rádiót hallgatott, mert már látni nem látott, és az a párna, amin olyan jellegzetes nyomot hagyott a feje. Ahol ő naphosszat feküdt, talán hónapokon át, egyszercsak azon a párnán, abban a gödörben, amit a feje nyomott, vagy legalábbis azt a helyet újra megnyomva, ott feküdt egy sebesült fehér galamb. Ezt nem lehet elhinni, amit elmesélek, hogy a temetés napján két fekete denevér, soha, sem azelőtt, sem azután soha nem jöttek be a lakásba denevérek, és három hónappal később, mint egy megbékélt szellem, egy fehér galamb azon a párnán, ahol az ő feje volt hosszú hónapokon keresztül.

Elhangzott a Kossuth rádióban 1995. március 8-án és április 10-én

65