Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

gyón gondosan, nagyon aggályosán és mintegy megbeszéli velem ennek a szónak a jelentését.

Aprily Lajosnál az volt számomra nagy élmény, hogy az ő erdélyi fáit, hegyeit, erdőit, színeit teljesen odafényképezte az én Bakonyomra. Amikor ezt a strófát olvastam, ezt a gyönyörű színekben pompázó strófát ”Ne haragudj, a rét deres volt, a havasok nagyon lilák, s az erdő óriás vörös folt”, én abban a Bakonyt láttam.

Lator L.: Az Anyegin fordításának hozzám legközelebb álló rétege a vidéki életet, a vidéki társasági életet és a természetet ábrázoló részleteké, azt nagyon ismerte Aprily. Egy példát, hogy milyen aggályos, lelkiismeretes volt: napokig töprengett ezen a nevezetes soron:

„Moj gyagya szamich csesztnich pravil,”

ami magyarul olyasmit jelent, hogy nagybátyám a legtisztességesebb elvek, erkölcsi szabályok betartója... Ezt körülményes gonddal elemezte és formálta meg magyarul, tudta, hogy nem lehet egyszerűen csak úgy odaírni valami megközelítő megoldást. Olyan mélyen ásta bele magát az orosz nyelv és az orosz irodalom szellemébe, hogy az már nem egyszerűen írói, vagy költői, hanem az én szememben erkölcsi érdem is.

Nemes Nagy A.: Ez egy szomorú kis történet. Első kézből hallottam Aprilytól, bár tudom, eléggé híressé vált időközben. Egész életén át fordított különféle nyelvekből. Ő fordította Turgenyev leveleit, mert egyike volt azoknak, akik igen korán tudtak oroszul, amit senki sem ismert róla, csak akkor derült ki, mikor aktuálissá vált. Többek között például románból is fordított és egy román regényt adtak oda neki - lévén erdélyi, ugye tudott románul - fordítandó. Fellapozta a regényt, és látta, hogy versek is vannak benne, és azt mondta az ifjú lektornőnek, „látom, versek is vannak, majd hát akkor ezeket is lefordítom”. Mire az ifjú hölgy fölnézett, kihúzta magát és azt mondta, hogy „Áprily elvtárs, mi a verseket költőkkel szoktuk fordíttat- ni!” Amikor elmesélte nekünk Aprily ezt az anekdotát, valahogy tudott mosolyogni, de nem elég vidáman.

Lengyel B.: Persze ez a képtelenség az 50-es években történt. Amikor ott dolgoztam a Móra Kiadónál 1964-től kezdve, megkérdeztem Lajos bátyámtól, hogy nem lehetne-e egy gyerekkötetet kiadni tőle. Azt mondta, ugyan, csaknem képtelenség, hogy őneki bármit is kiadjon a Móra Kiadó. Nem is érdemes kísérletezned, mondta finoman tartózkodva, annyira lehetetlennek tartotta, hogy őt kiadják. - Minek próbálnád meg, úgysem sikerülne. — De Lajos bátyám, mondtam, mégis próbáljuk meg. És egybeválogattam verseiből a Fegyvertelen vadász című kötetet. A Móra Kiadó, a többi munkatárs segítségével ki is adta. És utána a Fecskék, őzek, farkasok című elbeszélés kötetét is kiadtuk 1965-ben. Ám a sors, a könyvek sorsa! Hiába, hogy én szerkesztettem, válogattam a könyvek anyagát, hiába dedikálta nekem a könyveket, eltűntek, ellopták őket. Sok-sok év múlva, egy gyűjtőnél találtam rá a nekem dedikált egyik példányra.

Albert Zs.: Adrienne, te láttad őt dolgozni?

Jancsó A.: Hát persze, sokszor, természetes.

Albert Zs.: Es hogyan dolgozott?

Jancsó A: Én biztosan, szemérmesen elkerültem azt, hogy megállják mellette és nem láthattam, hogy mi volt előtte kitéve, de azt tudom, hogyha dolgozott, akkor már valami készet írt le. Ő mindig elment sétálni, és ott formálta meg azt, ami nehezenjött ki belőle. És amikor leült megírni, akkor már nem láthatott ott körülötte senki valamiféle borzasztó elmélyedt fejtörést, mert azt elintézte az erdei sétában.

Albert Zs.: Amikor utolsó éveiben sokat beszélgettetek Éva, emlékszel, miről esett szó?

63