Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sándor Iván: Rocinante nyomában
Sándor Iván Rocinante nyomában M > (1996. július-október) ásfél évig gyűjtöttem a jegyzeteket a regényhez, aminek első szavait az elmúlt héten leírtam. A több dossziét megtöltő vázlatok, töredékek máris végtelenül távoliak, állaguk olyan, mint egy erózió marta városé. A centrumok abban a pillanatban átrendeződnek, amikor (a tizedik, a huszadik változat után) megtalálom az első hitelesnek érzett mondatot. A városkapuk is máshol helyezkednek el. Egy torony épen marad, ám egy másik ledől. Ahol házak álltak, most pusztaság. Mindaz, ami másfél évig - néha a teherbírásomat is meghaladva - igézetben tartott, elveszítette a jelentőségét. A szavak írják egymást. * Néha azért előveszed az összegyűjtött jegyzeteket. Ráhelyezed az aznap leírt mondatok iránymutatóját a másfél évig használt iránytűre, és figyeled az eltérést. Az azonosságok láttán úgy érzed, mintha ifjúságod útjait járnád újra végig. A különbözőségek olyan érzéssel töltenek el, mint amikor az ismeretlennel találkozol. A regényírás ilyen célratartás. Mozgó célra. Közben egy nem valóság — az anyaggyűjtés, az „elképzelés” - helyén megszületik a regény valósága. Ebből visszatekintve az előzetes terv nem más, mint az építési anyagok telephelye. A téglák, szálfák, létrák, cementeszsákok, szerszámok, meszesvödrök, betonelemek halmazát átváltottad két pallóra; azokon egyensúlyozol. * Kosztolányi mondja egy helyen, hogy meglehetősen veszedelmes előzetesen túlságosan sokat foglalkozni a tárgyaddal. „Megtörténhet, hogy anyaggyűjtés közben érdeklődésünk kielégül, holott annak csak munka közben, a munka által szabad elhasználódnia...” A regényírónak, bár tudja, hogy úgyis „csak” írás közben írja majd a regényt, valamilyen alaprajzzal, tervvel rendelkeznie kell. A múlt századi és az azt folytató regénynek elegendő volt az események kitervelése. Az alakok felvázolása. A tér meghatározása. Az idő körülhatárolása. Az alapozás a mai regénynél inkább a nézőpont megtalálása, a beszédmód intonálása, egy szellemi univerzum bejárásának próbalépései. Az „Én-regényeknél” az Én útonjárása közben megtalált ismeretlennel való találkozás közben elégül ki az érdeklődés, amiről Kosztolányi beszél. Itt látszólag nincs terv, amellyel előzetesen túl sokat lehetne foglalkozni. Látszólag, hiszen habár itt az „anyag”, a saját élet, azonban illő-e azt mondani, hogy ezzel az anyaggal az író nem foglalkozott (életét élve) éppen eleget. A regénye mégis igazolhatja, hogy nem merült ki annyira a „foglalkozás”, az élete közben az érdek1
