Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sándor Iván: Rocinante nyomában
lödése, hogy az ne „a munka által használódjon el”. Még az Én-regényben is azzal óvhatod meg intuícióidat-energiáidat, hogy nem készülsz túlságosan a regényutazásra, de megtalálod az időt, amikor el kell indulnod. Hogyan találod ezt meg? Melyik az az idő? Ez ugyanúgy ismeretlen, kitapintásra, megérzésre váró, amiként az az út, amin majd a szavaid végigvezetnek. * Vannak írók, akik dilemmáikra, felismeréseikre szeretnek illusztrációt találni a saját műveikben. Ettől mindig visszariadtam. Talán azért is, mert tudom, hogy a regényeim nem eléggé elterjedtek. Többen olvassák az esszéimet. Ez nem okoz nekem gondot. Az ilyesmi általános a kétműfajú íróknál. A legnagyobb példák a magyar irodalom közelmúltjában: a Márai-, a Szerb Antal-élet- mű, bizonyos tekintetben Németh László életműve és persze Hamvasé. Engem kielégít az, hogy kiváló esztéták, irodalomtörténészek foglalkoztak a regényeimmel is, és mostanában már nemcsak a fiatalabb nemzedékekhez tartozók, de az éppen indulók közül is. A századvégi regénnyel kapcsolatos gondolataimat próbálom a világirodalom legjelentősebb műveivel igazolni, szembesíteni. Ransmayr. Az Utolsó világ. Régen azt mondták volna: történelmi regény. Később: esszéregény. Ma: regény. A Ransmayr regényéhez hasonló regényeknél az érdeklődés, anyaggyűjtés, illetőleg a munka közben való elhasználódás során megvalósuló kielégülésnek körülbelül olyan egymáshoz a kapcsolata - ahogyan Komoróczy Géza mondja az egykori Talmud-írók munkákodásáról -, mint az összegyűjtött törvényeknek és a hozzájuk írt kommentárnak mint szellemi magatartásnak a kapcsolata. Ransmayr összelapátolja a mitológiát. Egymásnak ereszti az isteneket. Közéjük helyezi a valóban létező Ovidius és a valóban létező tanítvány, Cotta regénybe transzponált változatát. Szétbontja, átminősíti, a magáévá teszi az összebarkácsolt anyagot. így írja meg regényét a mítoszok omlásáról, az Én-fólmorzsolódásáról, élet és könyv egymásra kopírozódásában az európai kultúra poriadásáról. Ilyenkor is jól kell ismerni az egykori világot, a figuráit, a szellemköreit, hogy a kommentár ne az eredeti mutációjaként, hanem önmagában - miközben önmaga lineamentumaival reflexív kapcsolatban marad - konstituálja a regényvilágot. Ilyenkor azonban a rákészülésnél nem fenyeget az energiák elhasználódásának veszélye. A regényírónak - miután mindent „megtanult” az egykori világról - mindent el is kell felejtenie. Az összegyűjtött anyag, habár hatalmas és elsajátítása rengeteg energiát emészt fel, mégsem az érdeklődés kielégítését szolgálja, hanem az ismeretlen felé indító kezdőlépéseket. * Legalább két embernek találkoznia kell ahhoz, hogy a szöveg ne kihűlt keret, konstruált váz maradjon. Két test. Két kéz. Legalább egy - a másikra vetett - pillantássorozat. Vagy annyi, hogy egy tekintet, egy érzés miképpen nem tud megszületni, miképpen nem képes kapcsolatba kerülni egy másik érzéssel, egy másik tekintettel. Igen sok regény a valakihez-valamihez kapcsolódó érzésből, mozdulatból vagy annak a kudarcából indul. Lehet ez akár az önmagához forduló, múltját, emlékeit kereső Én érzése-mozdulata. Az élő vagy megszületni nem tudó kapcsolatok, szakadásaik, megdermedésük aztán válaszol a kezdő szavak, a mondatok kihívásaira. Nem lényeges, hogy ez történésben fejeződjék 2
