Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
hogy nem lehet apád „utólagos beleegyezésével” ezt az egy sort visszaállítani? Mert mindenki ezen akadt fönn! Teljesen igazságtalanul és kicsinyesen elkezdtek szőrözni vele, elkedvetlenítették őt a Shakespeare fordítástól, alig lehetett rávenni, hogy a Periclest lefordítsa, újra Shakespeare-hez nyúljon, mert olyan igazságtalanul támadták. Jónevű irodalmárok is csúnyán vizsgáztak ebben az ügyben. Kitette maga elé az elődök fordításait, de bármi jó megoldás volt azokban, azokat szinte neurasz- téniás lelkiismerettel kerülte el. Lengyel B.: Emlékszem rá, hogy ott voltak előtte a különböző fordítások - még idegen, német nyelvű fordítása is volt - s ott volt természetesen Mészöly Gedeon fordítása is. És sorban mutatta, elemezte, hogy másképp fogja csinálni. És másképp is csinálta, szinte kínzottan. Hihetetlen aprólékossággal. Mellesleg, akkor Nemes Nagy Ágnes azt fejtegette nekem, hogy jobb meg sem nézni, hogy más a szöveget mint fordította; Babits Dantét viszont úgy nézte meg, hogy a kiváló találatokat átvette. A híres Lermontov versben Áprily egyszer jelezte, hogy miként dolgozik. Ha szabad, idézni fogom a jelzett négy sort, mert módszerét mindjárt érzékeltetni tudom. Ez a híres vers, a Bú nyom s unalom Lermontovban így kezdődik: Bú nyom s unalom! - Soha senki se fogja kezed, Ha telkeden unt ködök ülnek... Vágy, vágy... de mii ér, ha a szív csak eped, csak eped, S elfutnak az évek, a leggyönyörűbbek! Áprily Lajos napokig gondolkozott - így mondta nekünk Ágnessel -, hogy ebben az anapesztikus mondatformában miként tegye hátra a „leggyönyörűbb” szót, hiszen előre téve a jelzős szerkezet merő konvenció. Elfutnak a leggyönyörűbb évek, úgy semmi, de úgy, hogy az anapestusban beleteszi visszavetve a „leggyönyörűb- bek”-et, sokkal súlyosabb a szó. Ezt ő mintegy kidekázta, kicizellálta magának. Rab Zsuzsa: 1930-tól negyvenig, ez volt az a tíz év, amikor igazán megismertük őt és hallatlanul népszerű volt. Aztán személyesen is megismertem Áprily Lajost, Pápára látogatott gyakran, részben, mint érettségi biztos, úgy emlékszem, vizsgabiztos volt, másrészt ott élt az ő sógora, Nagy Jenő tanár úr, a pápai református kollégium tanára volt. Édesapámmal is akkor ismerkedett meg, azonnal hangot találtak, talán a közös barát, Kuncz Aladár személye is összefűzte őket. Kuncz Aladár az édesapámmal egyidőben volt Eötvös kollégista. És talán a két református középiskola igazgatójának barátsága is volt ez egy kicsit, a közös feladatok összefűzték őket. Akkor nem mertem neki megmutatni még, a nagy költőnek, az én kis zsenge verseimet, erre csak jóval később került sor. Most egy nagyot ugróm az időben, az ötvenes években, amikor kezdő voltam a pályámon műfordítóként, mint költő pedig, hát írogattam a fióknak. Ezeket a féltve őrzött verseket vittem el Lajos bácsinak Szentgyörgypusztára, ő volt az első értő és atyai szigorú bírálója ezeknek a verseknek. Soha nem felejtem el az útmutatásait, megszívleltem, nagyon sokat tanultam tőle. Nemcsak mint költőtől, hanem mint műfordítótól is. A hallgatás éveiben ő is a műfordításba menekült. De nem menekülés volt ez, azt hiszem, nem egyszerűen menekülés, hanem csodálatos belefeledkezés egy másik világba. Elég volt ránézni a csodálatos szép erdei házára, hogy ott az ember felismerje Peer Gynt világát, és Anyegin nyírfáit. Ugyanez a beleélés érződött ott is a környezetében, mint ami az ő munkáját jellemezte. Őrzöm nagyon szép, megható leveleit, amelyekben mint az Anyegin fordítója, tőlem, a kezdőtől nemhogy tanácsot kér, de körüljár egy-egy orosz szót, a szinonimáit, az összes árnyalatát, na62
