Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

ban, meg is lipinkáztattam egy kicsit, vittem neki innen mindigtermő epret, (négyszer is evett belőle) szőlőt, aszaltszilvát, sok vadgesztenyét. Nagyon megörvendett nekem, s mikor eljöttem, megígértem neki, hogy nyolc nap múlva - ezt az ujjamon is megmutattam - visszamegyek hozzá és mindennap megsétáltatom, mert megsápadt egy kicsit a szobai levegőben. Utolsó nap itt mindenkitől elbúcsúzott és még egy csiperkét is talált. Mikor már egyedül voltam, még én is találtam hármat, - de most már nincs több, mert volt egy hideg, hóharmatos éjszaka. A nyírfák levelei világossárgák és sűrűn hullanak azóta. A kis vityillótokról levágtam a sütőtököt, mert már megérte a hóharmat. Még sok dolga van idekünn az öreg Balúnak, a fák tövét is meg kell ásni a hegyen. Anyukád leveléből tudom, hogy jó helyen vagy, jó dolgod van, az új Natti és Nanno mellett. Színházban is voltál, bizonyosan cukrászdában is. Hiszem, hogy nagyon jól viseled magad, úgy, mint egy hatéves kisleány, s akkor sem unatkozol, ha nincsen otthon édesanyád. Vajon akkor mivel töltőd az időd? Bizonyosan sétáltál anyukával az Avas hegyoldalában, a régi szép fatemplom mellett. Ott én is jártam, mikor egyszer Miskolcon voltam. Jenő bácsi és Erzsiké néni itt a szomszédban nagy szomorúságban vannak, mert ezentúl nem lesz pénzük, amiből megéljenek, nemsokára ők is bemennek Budapestre. A völgyünk akkor egészen magára marad, mint a múlt esztendőben is. Várni fogjuk a tavaszt, hogy ismét elkezdjük az ágyáscsinálást, magültetést, virágpalántálást, ugye, abban már te is fogsz segíteni?

Sok-sok puszit küld s anyukádat is csókolja, Balú.

Albert Zs.: Aprily Lajos egyébként is nagy pedagógus volt, Enyeden, Kolozsvárott, és aztán Budapesten a református gimnáziumban, először a fiúban, aztán a Baár- Madasban. Úgy gondolom, erről Bozóky Éva tudna beszélni.

Bozóky Éva: Nagyenyeden anyámnak tanártársa volt a Bethlen kollégiumban, s itt kezdődött a két család között az a barátság, amely még megvolt az én kisgyerek koromban. Én még halványan emlékszem rá, amikor pici gyerek voltam, akkor jártak nálunk, és ő játszott velem. Aztán a sors úgy hozta, hogy én és családom vidékre kerültünk, aztán a történelem egyéb mozgásai hozták úgy, hogy évtizedekig nem találkoztunk. Amikor én a hatvanas években a könyvtárosok szakfolyóiratának irodalmi rovatát vezettem, akkor egyszer megpendítettem - kicsit félve - a főszerkesztőmnek, hogy interjút kellene készíteni Lajos bácsival. O rögtön belement, és ekkor jelentkeztem én Lajos bácsinál interjú kérés végett. A 66-os év első számában jelent meg ez az interjú, hosszú idő után, mert mintegy két évtizeden át nem írtak róla és nem beszélgettek vele. Ezt a beszélgetést aztán forrásértékűnek is ismerték el. Győri János könyvében is, meg Vita Zsigmond könyvében is sokszor hivatkoznak rá a szerzők, ugyanis Lajos bácsi akkor elmesélte az egész életét, ifjúságát. Itt kezdődött a mi személyes barátságunk. Persze én diákkoromban is ismertem az ő verseit, olyan magyartanárom volt Pápán a református kollégiumban, aki nagyon szerette őt, és tanította a verseit és a modern költészetet is, de személyesen kisgyerek korom óta akkor találkoztam vele először. Ettől kezdve aztán sűrűbben, így kaptam meg a sorstól azt a nagy ajándékot, hogy élete utolsó két évében sűrűn találkozhattunk, és sokat beszélgethettünk.

Mint pedagógusról legtöbbet Soós Júliától hallottam róla, hiszen Júlia nemcsak tanítványa volt, hanem olyan tanítványa, aki később, tanárrá nőve, minden évben kivitte az osztályát Szentgyörgypusztára, és mindig tanította költészetét a diákjainak, akkor is, amikor ezt egyesek nem nézték jó szemmel. Júlia rengeteget mesélt arról is, hogy milyen hallatlanul szerették a diákok a Baár-Madasban, és hogy milyen óriási élmény volt vele egy-egy kirándulás. És nemcsak a kirándulás! Az óráinak jórészét, amikor csak lehetett, és az időjárás engedte, kinn tartotta a kertben. És ő minden virágnak tudta a nevét különböző nyelveken, és minden virágról tudott

52