Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

jósnak, emlegették a családban, hogy néha szokott zongorakísérettel is énekelni. Marosvécsen is hallottam őt a Helikoni Napok idején énekelni szép nyári estén a vár előtt a szakállszárítónak nevezett pádon, Kacsóh Sándorral, Kádár Imrével, Szántó Györggyel, Tamásival, Kuncz Aladárral. És szeretett énekelni akkor is, amikor kirándulni ment a tanítványaival. Amikor magasan lángoló tábortüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, vagy a csillagokat számolták, s ha még itt megemlítem azt is, hogy milyen kedvesen, milyen boldogan tudott mosolyogni annak idején gyermektréfáinkon, részt venni labdajátékainkban, mindez csak látszólag mond ellent annak, hogy világfájdalom árad a költészetéből, szívfacsaró bánat. Mondják, s tudjuk, neuraszténiás volt. De egyetlen fokkal sem volt neuraszténiásabb, mint más kortárs intellektuelek. De hát kinek is fájhatott jobban az a rettenetes pusztulás, amit az első világháború évei hoztak! Természetszeretete, s az, hogy tudott eggyé lenni a természettel, védték meg attól, hogy lelki vívódásai a lélek csődjébe sodorják. Ebben látom magyarázatát, hogy gyötrő világfájdalma, önmagával való örökös tusakodása ellenére versei, a legszomorúbb versei is, mindig magunkon viselik az életszeretet, a jóság, a szépség, a kiegyensúlyozottság felé törekvés fölemelő, örömszerző jegyeit.

Albert Zsuzsa: Jancsó Adrienne-nek apósa volt Aprily Lajos. Te biztosan sokat tudsz róla mesélni.

Jancsó Adrienne: Én semmi esetre sem akarok úgy megszólalni, mint családtag. A családban sokan vannak, akik erre sokkal illetékesebbek. De visszatérnék arra a motívumra, amit itt valamelyikük felvetett, hogy is tudott ő olyan pedagógus lenni, hogy a fiában nem nyomta el a nagy költőt? A világ legtapintatosabb embere volt. Én még olyan érzékenyen reagálni a más ember bajára, vagy gátlásaira, senkit nem láttam. És elhoztam egy kicsi levelet, amit nem nekem írt, hanem a lányomnak, mikor az hatéves volt. Akkor olyan borzasztó körülmények között éltünk, hogy kenyér- kereset céljából nekem Miskolcra kellett szerződni, a miskolci színházba. Ott albérletet kerestem, először egy borzasztó volt, kint a város szélén, aztán találtam egy nagyon jót, bent a város közepén, a színháztól öt percnyire, ahol a házinéni vállalta, hogy a hatéves kislányomat gondozza, eteti, tehát mindenféleképpen csodálatos hely volt. így magammal tudtam vinni az egyik gyermeket. Az akkor négyéves fiam ottmaradt a nagyszülőknél Budapesten. Sokáig nem tudtam ezt húzni, három hónap múlva felmondtam a miskolci színháznak, és valami csoda folytán a rádiótársulathoz tudtam akkor elhelyezkedni úgy, hogy azt a szezont itt csináltam végig. Itt van ez a levél, amit a hatéves unokájának írt, és szerintem ez tele van finom pedagógiával, amit Áprily nem szándékosan tett bele, amit nem arra szánt, hogy én most megnevelem az unokámat, természetre és mindenféle dolgokra, de természetesen úgy jött belőle, annak a hatéves gyermeknek a színvonalán, de nem lefele beszélve, nem gügyögve, hanem egészen természetes partnerként érzékelve azt a gyermeket. A következőket írja: (Miskolc, Állami Színházba címezte nekem, a dátum Szent- györgypuszta, 1949. november 2. szerdán este.) Kicsi Ádikám (ez a hatéves kislány)! Éste van, csepereg odakint az eső, a kutya a konyhában matat, ételt keres, én pedig itt ülök a kisszobában a rádió mellett, s reád gondolok. Halottak napjára bementem Budapestre, Mauglikát is el akartam vinni magammal a temetőbe (megint közbevetek valamit, Mauglika ez az öcsike volt, a négyéves fiam, ő volt az öreg Balú, ezt játszotta az unokáival, hogy a Dzsungel könyve szereplői elevenednek meg körülöttük és bennük, és ez nagyon kitűnő pedagógiai ötlet is volt, mert ha a nagyapára nem is hallgattak volna esetleg az én rosszcsont gyermekeim, az öreg Balúra ezek a kis Mauglik persze, hogy hallgattak. Tehát:) Halottak napjára bementem Budapestre, Mauglikát is el akartam vinni magammal a temetőbe, de nem volt jó az idő, s egyedül tettem meg az utat a dédnagymamád sírjáig. Másnap a fiúval jártam a város51