Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Pokstaller Lívia: Csönd (elbeszélés)

nézett, élvezte, ahogy a fiatal lányok és fiúk egészen megbabonázódnak a tekin­tetétől. Tudta, hogy képes bármivel felkorbácsolni az indulataikat. Ki tudta számítani a reakcióikat. Ismerte a természetüket, a viselkedésformáikat, pon­tosan tudta, hogy alakíthatja, formálhatja őket. Bár sokan meggyanúsították őt a tanártársai közül, hogy manipulálja a diákjait, ő nem tartotta fontosnak, hogy ez ellen nyilvánosan védekezzen. A lelkiismeretét pedig azzal nyugtatta, hogy a hallgatói feltétlen rajongását csak bizonyos értelemben felhasználta a stílusel­mélete bizonyítására. Tudta azt is, hogy a diákjai közül néhányan egyenesen utálattal viseltetnek iránta. De az elméletébe ez is belefért. Még a lázadást, a kemény ellenállást is elviselte, sőt elismerte. Úgy gondolta, hogy minden indu­lat megformálható, kimondható. Az indulatnak teste van, ezért megrajzolhatók a körvonalai. S a megformált is kimondott indulat - maga a művészet. S az em­beri indulat attól gyönyörű és természetfölötti, mert uralható: tudatosan elfojt­ható és kiváltható. A tanár a diákjai szemében a világról való ismereteinek állandó igazolását látta. A hallgatók rajongtak érte és gyűlölték. —A stílus tudatosan alakítható. Törekedhetünk rá, hogy alakuljon bennünk. A stílusnak azonban ugyanígy köze van az ösztöneinkhez is. Vannak ösztönös mozdulataink, amelyeket nem köt a formaadás kényszere. Vannak ösztönszerű mondataink, amelyek talán maguk alakítják a maguk formáját - formálódnak. S a külső formálás csak rombolást végezne bennük. Igen, a gondolataink mon­datformái klisékké torzulnak, ha nem az eszünk, a logikánk számára fenntar­tott területen kalandozunk. íme, ilyen a közhely! A közhelyek zajosak. Közhe­lyek után soha nem áll be a csönd. Nem is indulnak csöndből. Zaj és botrány szaga a levegőben. A tanár, miközben beszélt, s a diákok rászegeződő tekintetéből igyekezett le­szűrni az elmondottak hatását, önmagára is figyelt. Hallotta a saját hangját, a mimikáját, gesztusait kívülről próbálta megfigyelni (egy pillanatra még az is átvillant az agyán, hogy vajon a zakója színe tényleg harmonizál-e a nadrágja színével, mint ahogy azt reggel a tükörben megállapította...), majd némi elége­dettséggel úgy vélte, hogy ma kivételesen jó formában van. A terem csaknem tele volt, és egy gyors saccolásal meg lehetett állapítani, hogy alig hiányzik valaki az évfolyamból. A tanár a legtöbbjüket már személye­sen is ismerte - egyébként is félelmetes híre volt arc- és névmemóriájának —, sőt néhány kedvenc is akadt közöttük, akiknek, a közös szemináriumoknak kö­szönhetően, már a véleményét is hallotta. Elégedett volt. Úgy érezte, ha most csak ennek a néhány embernek kellene előadnia, akkor is megérné a fáradsá­got. Közben beszélt, nyugodt tempójú, de igen változatos dallamívű mondatait finom, kidolgozott gesztusrendszerrel támasztotta alá. A hangja betöltötte a termet, s ő érezte, ahogy forrósodik a levegő, felcsillannak a tekintetek, meglen­dülnek a jegyzetelő tollak, érdeklődővé válnak az arckifejezések. A tanár egyre jobban belelendült a magyarázatba. Úgy tíz perc telt el az előadás megkezdése óta, s a figyelem és az érdeklődés továbbra is feszült volt, a diákok néma csodálattal követték a tanár mozdulata­it. A tanár krétát vett a kezébe, s néhány szemléltető ábrát vázolt fel a táblára. Majd fél lépést hátrált, még egyszer szemrevételezte a rajzot, végül helyére tet­te a krétát és összeütötte a két tenyerét, hogy leverje róla a port. Már fordult volna vissza, hogy mondjon még néhány értelmező mondatot, amikor tekintete 32

Next

/
Thumbnails
Contents