Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Pokstaller Lívia: Csönd (elbeszélés)

a terem egyik félreeső sarkába tévedt, egy pontra, amely eddig valahogy kívül esett a látószögén. Az előadóterem legalsó lépcsőjén egy lány ült. Merev testtartással térdét az álláig felhúzta, a combjai szigorúan összezáródtak, az arca kifejezéstelen volt. Nem nézett a tanárra. Szemében mérhetetlen közönnyel a padló szabálytalan erezetét bámulta. A tanár egy pillanatra meghökkent a nem várt látványtól, s a megdöbbenés e félig öntudatlan állapotában a lány combjait bámulta, amelyek úgy zárultak össze, akár a görcsösen egybepréselődő ajkak. A tanár legszívesebben odament volna, hogy megrázza a lány vállát, hogy két tenyerébe fogva az arcát végre belemélyeszthesse tekintetét a lány szemébe s megállítsa a közönyáradatot, hogy egy gyors mozdulattal felpofozza a lányt, vagy a mellére simítsa a kezét, hogy a felháborodástól ő teremtse képen a tanárt, hogy indulatot csiholjon ki a lányból, hogy hallja a sikolyát, a kéjes nyögését, vagy akár csak a forró lehelletét az arcán. Iszonyú erős vágyat érzett, hogy gyöngéd mozdulatokkal szétsimítsa, szétcsókolja ezt a két makacs... Hasonlatot keresgélt, az agyában felvillant néhány verssor, de a két összezárt comb furcsa, feszült, vibráló látványára nem talál megfelelő kifejezésformát. Ott ült előtte a lány. S a tanár nem tudta, hogy ez a két megfogahnazhatatlan testrész miért vonzza őt ilyen elementáris erővel. Semmi, de semmi nem jutott eszébe erről a lányról. Mintha csak nézné, de nem látná, hogy mitől szép.

Hirtelen idegessé és ingerültté vált. A diákjai felé fordult, majd visszanézett a táblára, hogy az eddig szinte tökéletesen felépített, logikus és brilliáns gondolatmenet elhagyott fonalát újra felvegye, de a gondolatai összekuszálódtak és a kényelmetlen helyzetből egyetlen kiutat talált, a jegyzeteihez nyúlt. Már nem tudott odafigyelni, már nem tudta önmagán kívül helyezkedve önmagát szemlélni, dühös volt és kétségbeesett. Természetesen befejezte az előadást, a sok éves rutin, a jegyzetei segítségével kivágta magát, úgyhogy a diákok a zavaró momentumból alig érzékeltek valamit. A tanár tudta ezt, éppen ezért nyugodt mozdulattal csúsztatta be a jegyzeteit az aktatáskába és még egy szerénykedő mosollyal is megajándékozta azt a néhány lelkes és rajongó hallgatót, aki gratulált a nagyszerű eszmefuttatáshoz. Ám egy pillantra sem tudta kitörölni gondolataiból a lányt, az összezárt combokat, az összeszűkülő szemhéjakat, a közönyt. Ahogy az előadás után körülnézett a teremben, a lány már nem volt sehol. A tanár leült, az arcát a kezébe temette és nagyon erősen megpróbált visszagondolni arra a tekintetre, arra a nőre. Nem emlékezett. Nem emlékezett semmire: se a haja színére, formájára, se a szája vonalára, az álla ívére, de még az öltözékére, a magasságára sem. Csak az a két furcsa összezárt comb és az összeszűkülő szempár, az a közöny.

A tanár felsóhajtott, összeszedte a holmiját, karjára terítette a felöltőt és kiment az üres teremből. A homlokán, a két szemöldöke közt egy mély, függőleges ránc húzódott.

33