Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Sigmond István: Áj láv jú, élet! (elbeszélés)
előtt a négy szeget beverik a koporsóm fedelébe (a hitetlenek is megkapják a maguk kupoláját), hogy miért tekernek láncot a lovak lábára? Még ezt sem? Már csak annyi marad, hogy nézzük, ahogy a latrok egymásra kacsintanak. „Milyen ott neked, komám?” „Hát, ahhoz képest, ez nem is olyan...” Mihez képest? Mihez? Mihez? Kérdezem újra és újra. Temess szerelmet, hitet, hazát, múltat és jelent, hantold el az utolsó falat kenyeret s a hajnalcsillagból a fényt, s akkor megtudod. Ki mondta ezt? Ki beszél ide bele? Kínos vigyorba fullad a szó (boldog vigyor csak Néked adatott), a kiszáradt torokban elsenyved a hang, s a lovak lábán tovább csörög a lánccsomó. Tulajdonképpen mindig ugyanazt szabad mondani, ugyanazt szabad mondani, ugyanazt szabad mondani, a gondolat az alázat jegyében fogant, az alázat jegyében fogant, az alázat jegyében fogant, mindezt háromszor kell ismételni, vagy háromszázszor, vagy háromezerszer, egyetlenegy láncszem mentén járjuk a kitaposott utakat, nincs elágazás, szabad akarat, bonyodalom, a rendőr-szellemek édeskés füttyszavára menetelünk körbe-karikába, éljen a halál, a halál, a halál. Varázslatos visszhangnak tűnik, pedig csak egy ócska, kopott ruhájú vezércsillag. Kellett ez neked? Fogd, imádd, szopogasd. Boldog életet kaptál, s egy még boldogabb halált. S a kettő között, előtt és után egy mosolygós, viháncoló szellemektől ajnározott isten reklámozza önmagát. *- ’ Ima. Én istenem, jó istenem, becsukódik... Nem csukódik be. Es soha nem szabad becsukni. Nyitva kell tartani a lélek tükrének nevezett két sunyit, az éberség három váltásban dolgozik. Persze sokkal könnyebb apáca lenni. Én például apáca akarok lenni. Nem szeretnék, akarok. Elég volt hősként gyáva lenni, s gyávaként hősködni. Az ellentétpárokkal való játszadozás publicisztikai fogás, azért használom, hogy életszagot adjak a képnek: a gyáva éljent ordít, s hősként ugrik ki az ablakon, a célt tévesztett hős a kövezeten elterülve élvezi a tapsorkánt egy ideig, aztán úgy, ahogy van, vérben ázva, széttört bokával és lógó belekkel elvonszolja magát egy árnyékosabb helyre, nehogy szobrot csináljanak belőle. De nem ez a téma. Az apáca létnek három feltétele van: szoknyát kell húzni, jónak kell lenni, és egyfolytában Isten-közeiben maradni. Mély hittel minden megoldható. Ez is. Közben a halott vérbajosok szobrokba öntve vigyorognak az élő vérbajosokra. Ez persze tévedésnek tűnik, mert a szobrok nem vigyorognak, a vérbajos szobrokból átszellemültség sugárzik, szemükben az esthajnalcsillag tündököl, és iskolákat neveznek el róluk. Egyébként is: az a hős, akiről én beszélek, egy árnyékosabb helyen várakozik arra a nyitott ablakra, ahonnan éljent ordítva végre beugorhat a közös lyukba, melyet a lélektelen- ségükben is lelkes, egymást túllihegő csinovnyikok ástak ki a gyávák számára. Az egyszemélyes sírgödör lakályossága csak a kiválasztottaknak biztosítható, de hát semmi gond, a tömegsírhoz hozzászoktunk az életnek nevezett rövid szakaszon, még az egytömegben-születés megoldatlan, vagy talán már meg is oldódott, csak a képzelgés maradt, a múltat melengető nosztalgia-mócsing, mármint hogy egyéniség, személyiség, lelki arc (röhejes, tartalmatlan címszavak). Éberség-ügyben a legnagyobb figyelmet arra a veremre célirányos fordítani, melyet születésed pillantában vájtál ki magadnak. A kezdeti gügyögés elterelő hadmozdulat, tulajdonképpen annak az örömódának az első akkordja, amely 26
