Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Sigmond István: Áj láv jú, élet! (elbeszélés)

később beszédbe öntött szózatokban nagykorúsodik (szószék, színpad, piactér, azazhogy ájtatosság, szemfényvesztés, hacacáré - forradalom, akasztás, közös ima); nem véletlenül mondatja ki velem az Úr: a náci „ásd ki magadnak” silány kis plagizálása az Isten-akaratnak. Félreértésre tulajdonképpen az ad okot, hogy már mindenki kiásta a magáét, aztán kiásta a másét is, és mások is ássák az enyémet, másokkal együtt ásom a tiédet, ezt soha nem lehet abbahagyni, ahogy meglátunk valakit, rögtön kiássuk neki, csinovnyik? — hát, kérem szépen, az egy ártatlan pucagyuri mellettem, melletted és mellette, na, kész, apáca akarok lenni. Nincs szándékomban senkit sem meghökkenteni, megbénítani vagy apátiába sodorni (az emberi idegszálak annyira elsatnyultak, hogy a boldogságtól is képesek egymásba kunkorodni), röviden szólva: szent fogadalmat teszek, hogy apácaként senkinek sem fogom kiásni. Sőt. Ha valaki nekem óhajtja kiásni, örömmámorban úszó arccal, a Szentséges Úristen áldásáért ri- mánkodva, átnyújtanék neki egy hatalmas szerszámot, hogy jó mélyen ássa ki nekem. Igen ám, de mi lesz, ha másodszor is ki akarja ásni nekem? Szeretteim, mondanék valami fontosat: Isten türelme végtelen. Csakhogy O nem matematikus, én igen. Én ugyanis tudom, hol van a végtelen. A végtelen, felebarátaim, pontosan ott van, ahol másodszor is ki akarják ásni nekem. És akkor mi végre a szoknya, a jóság és az Isten-közelség? Fuccs. Volt egy apáca, aki szentül hitte, hogy templommá magasztosítható a világ. (Ebben benne van minden: oltár, tetű, szerelem és rothadás, hittanóra, prostitúció, hazaszeretet és onánia, a dicsőséges múlt, a még dicsőségesebb jelen és az ezek iránti jovialitás; na, ezt folytassa más!) Csakhogy. A befuccsolt szűz nem tudhatta, hogy a metamorfózis maga is a metamorfózis nyűgje alatt nyög, azazhogy már régóta nem az, aminek tudni véltük, példának okáért a mitológiai ember növénnyé változhatott és viszont, mostanában a nagy hit változik kicsivé és. („Viszont” nem, mert a „kicsi” oly sokáig ténfereg ügyefogyottan, hogy féregtelenítéskor semmivé foszlik az elnéptelenedett templomokban.) Ez már nem áraszt fuccs-szagot, ez maga a fuccs. Az a bizonyos: „Vége van. A függöny legördült, / Komisz darab volt, megbukott, / Rám tán halálos volt a játék, / Magának érte taps jutott. /...”- megfogalmazású ódarész. Teljesen érdektelen, hogy kik haltak bele és kik hajlonganak a taps- özönben, sokkal pikánsabb az a kérdés, hogy kik temetnek és kik tapsolnak nekem, neked és neki, talán csak nem ugyanazok? De ha mindenki meghalt, vagy tapsviharban fürdik, és ha az én-te-ő-mi-ti-ők-ben mindenki jelen van, akkor mi egyidőben vagyunk halottak és gyászhuszárok, megtapsoltak és tapsolok, hacsak... nos, hacsak nincs egy rejtett, számunkra ismeretlen névmás-fogalom, amelybe AZOK tartoznak bele. Ez az. A gordiuszi csomó kettévágva fityeg a szárítókötélen. Persze a szárítókötélről rögtön az jut eszembe, hogy a nyakra tekert... Kész. Ezt hagyom. Amíg én tapsolok, tapsoltatok és temetésre járok (halottként, gyászhuszárként, szinte már mindegy), az az apáca-jelölt egyedül maradt a kételyeivel, elárvult önmagában hallgatja a szót, és valószínűleg azon morfondírozik, hogy vajon a metamorfózis életeszmévé nőtte-e ki magát vagy sem? Persze azt sem tudhatja az árva (a tudatlanságán nem kell sápítozni, próbáld meg egy nyolc négyzetméteres cellában - egy joviálisra eső lakterület, államilag garantálva — önmagaddal szeretkezni minduntalan, és makacsul hinni a benned megtelepedett isteni sugallatban), hogy a kromoszómák az élősdiek tömegével telítődtek születéskor, akik - hogy a belső világ beilleszkedjék a környezetbe - kloákában fürdetik a szentségért áhítozó sejteket, ezt cipeli a meg27