Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Sigmond István: Áj láv jú, élet! (elbeszélés)

A temetőben láncra verik a lovakat. A lábukra tekert rozsdás, íöldszagú láncszemek kart karba öltve tépik a paták fölötti szőrt, húst, csontot, szövetet. Hogy a tehertől ne rogyadozzék a láb? Lélek nélkül nehezebb volna a test? A lélek súlytalanabb, mint a kozmoszban röpködő asztronauták? A gondolat, a mosoly, az akácfaillat és a kézfogás? Egyetlen súly (súly?), mely negatív értéket hordoz? (Elhessegetem a szenteltvízbe mártott gondolatot, hogy netalán küldetést teljesít és szárnyakat jelent.) Unalmasak a kérdőjelek, bizony. S hát akinek két lelke van? Vagy lelket lélekkel cserél? S az Isten, aki a telkek arzenálját tartja kegyelmes markában, a mérleg nulla alatti régióiból irányítja a halott-vonszoló, láncra vert lovak hadát? (A szellemmel nem foglalkozom; a piszlicsáré, szolgasorsban görnyedő állatfajtákat az újkori mengelék boncolgatják a disszertációk lapjain. Akadémiát ebből lehet építeni. Olyan is. Ha a haza is erre könyököl, lekonyult feje alá kirajzolhatod az utolsó keresztet is.) Apropó: a láncot ne vegyétek le a nyakamról, a béklyó is maradhat a bokám körül, és hadd csillogjon a bilincs karperecként a föld alatt. A csecsebecséket az árnyék is szereti, a tékozló szellemek (vannak? Te tudod, Uram, hogy kik viháncolnak körülötted; nem én találtam ki, Te diktálod a szót), szóval a mennyek szomorúsága, a fajtalanok, a képmutatók magukra öltik a csillogást, a táncra perdült bilincsek béklyókkal lejtik az égi menüettet, sziámi ikrek: a napfogyatkozás s a Fentvaló. A halál nem viháncol. Az egy komoly úr, fekete gatyát visel és fekete kalapot. Nem kac- kiásan, csak úgy, ahogy az angolok. Csoda, hogy sikere van? Aztán meg agyonreklámozzák a templomokban, benne van a mesékben, a csillaghullásban, az imákban, a himnuszokban, s a harangok is őt dicsőítik minduntalan. „Meglátod, milyen jó lesz velem, itt ülsz majd te is a jobb felemen, s együtt nézzük, ahogy bűnös testedet kannibálok marcangolják odalent.” Az átlényegített rothadás isteni invenció. Á hétköznapi katarzis ehhez képest egyszerű kötőszó. Pamflet-szagot érzel? Olvass novellát, édesem. Ez is annak készült, csak más útra térített az Úr. Még címet is adtam volna néki, lehetett volna „Oh, hála Néked”, vagy „Oh, boldog halál”. Csakhogy a mindennapi keresztre feszítésből elöntött az indulat, de mondhatnám azt is, hogyha állandóan szegecsekkel díszítik a húsodat, a hálaadó imákat üvöltve adod elő, nem selypít ajkadon a szó, közben a lehangolódott mennyei harsonák az énekes könyvek rojtos lapjai között várják a karmesteri pálcát, amelyet réges-rég eltörve dobtak a lilomok alá. Kéijél segítséget, Uram. (Te kihez imádkozol?) A hitetlenek karlendítésétől nem csendül fel a mennyei induló, persze a romlott képzeletű apácák vihogása is lehet trófea a földön összetákolt budik falán. Hogy mi van? A Nagy Alkotást csipkedi egy halott? Vagy élő volna ez a hitet gyalázó pernahajder? Ez a szemét? Akit magadhoz rendelsz, hogy szecskára tépett lelkét atomjaidban verd agyon? Azt a súlytalant? Azt a mételyt árasztó gyalázatot? Merthogy kimondja a saját igazát? Hogy a boldog halál-hit bilincsben született varangyosbéka-bre- kegés, amely palásttól palástig vergődik, hogy végül az imákkal együtt lapátolják az anyaföldbe? Fáj ez a fülednek, Uram? Mondok egyebet: Isten, áldd meg a magyart. Nem engedik, Uram. S ha engednék is, hol kószál a magyarok istene, hogy nem hallja meg? Jó, hogy nincs füle. De tenni tehetne valamit, például kacsinthatna. Cinkosan. Hogy váljatok még ezerszáz évig, dupla vagy semmi, aztán legfeljebb magamhoz ölellek benneteket mind. Vagy súgná a fülembe, mi*

25