Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Sigmond István: Áj láv jú, élet! (elbeszélés)
és igazi csendre volna szükség, hogy a hang-halál s a csend-halál egymást váltsa fel szüntelen, legyen: unos-untalan, hogy a válasz elodázódjék az örökkévalóságon túlra, hátha ez egy rövidke perc csupán abban az ismeretlen időszámításban; s ha mégis egy óra? Akkor csak annyi történt, hogy hülyeségeket álmodott a cavia cobaya. A kalodából már csak derülni lehet ezen, öntözzük a termést, imádjuk Istent, közben ragozzuk a ragoznivalót: én nihilista vagyok, te nihilista vagy, ő nihilista, mi nem vagyunk nihilisták, ti nem vagyok... ők nem... Ez hang vagy csend? Még egy percet, azt a kicsike örökkévalóságot, kérjük szépen... Érdemes istenranggal felruházni egy álomban ringó tengeri malacot? Azért az utolsó cigarettáért? Nekünk? Akik Antarktisz voltunk és Krisztus és rakott káposzta és atombomba és Hamvas Béla? Ez volt a csend-halál. Aki hangot akar ölni: legyen elsüllyedt Antarktisz, keresztre feszített Krisztus, elfogyasztott rakott káposzta, atombomba utáni csend és Hamvas Béla. Itt a titok nyitja: a hang s a csend ugyanaz volt s ugyanaz maradt. És a kémcsövekben megfejthetetlenül fortyognak a sokismeretlenes képletek. Vége a komédiának. Hát, Bajazzo, ez jólesett. * Segítségért kiált a látó, s kínjában a vak is kancsalít. Mennyei panoráma. Az áldozat kommandósnak füllenti magát, nem hazugság, bárgyú óhajból fakad, s a halottkémek szigorától sunyit a temető. A lovak kimentek a divatból, púpos királyok sincsenek, az aggmenházban még akad egy-két réveteg agg, aki ezeréves otthon-szagot szippant levegő gyanánt. Agyukban mártírok melldöngeté- sétől hangos az elborult szürkeállomány. Az utcasarkon bandákba tömörül hóhérok köszöntik a hetvenhetedik születésnapot. És békéről mesélnek a lapok. Az ötliternyi pirosból maradt még néhány cseppnyi, jöhet a mámoros élmény: egy fehér zászlót lobogtató, huncut lator, aki lepedőjét a nyakadra tekeri. Mi voltál? Kommandós? Halottkém? Réveteg agg? Álmodban talán megkaphatod azt a divatjamúlt lovat, csakhogy azok az istenverte paripák kiröhögik a púpodat. Egy költő bömböli néha: nem te hagytad el a hazát, ő hagyott magadra. Fuss utána? Inkább olvasd el azt a mesét, amelyben halott vadászok kergetnek egy nem létező nyulat. És persze időnként kezet szorítanak. És az évfordulók ünnepi vacsoráin egymás emlékkönyvébe vésik a hálaadó imákat. S a hóhérok tovább tapsolják önmagukat. * Kétezer éve siratjuk az ács fiát. Időnként feltámad, s megengedi, hogy a fejünkre húzzuk a töviskoronát. A keresztnél is sorban kell állni, kilyukasztott tenyered véres zászlóként lobog az arcod felett, a köpetekkel semmi gond, a magzatvíz csillogásától most is fénylik a fejed. A szellem is bohóckodott kedvére, a maszkok csereberéjét nem jegyzik fel celláink árnyékos szögletébe, a küblivel együtt kidobódnak a szemétre. Sikert sikerre halmozol. Elegáns kések trancsí- rozzák a hitedet, a többi már a moslékban fortyog, az ügybuzgó szellem megpróbálja egyenesre merevíteni a testedet. Ne csodálkozz, hogy röhög a temető. S hogy még szebb legyen az ábra, a kintornások tedeumot komyikálnak a keringő ritmusára. Mea culpa, mea maxima culpa. Ezt Isten üzeni neked. Hagyd futni őt; ott, azon a bolygón, ahol szögletesek a fejek és computerrel ácsolják a keresztet, már epekedve várják az ács fiát. Te meg kotord ki a szemétből a küblit, a Házsongárdban menyasszony leszel és balkánsztár. 24
