Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Sigmond István: Áj láv jú, élet! (elbeszélés)

Sigmond István Áj láv jú, élet! JLA. ogy a csend halála a hang, mindenki tudja, de hogy a hang halála a csend, ezt csak a beavatottak képesek felfogni, csak a hangok értik, az élő han­gok és a halott hangok is. Teremtés és pusztulás, újrateremtés és újrapusztu- lás, egyazon időben, mindig és mindenkoron. Mi volt előbb, az élet vagy a halál? A csend, mondanám, azaz a hang-halál. De akkor lennie kellett a hangnak e- lőbb, azaz a csend-halálnak, és akkor... jaj, Atyám, miért bántod ezt az amúgy is jócskán igénybe vett szürkeállományt? Állítsunk fel egy új szabályt: nincs csend és nincs hang, következésképpen nincs élet és nincs halál. Álom van csupán. Valaki minket álmodik, s az imák azért születtek, hogy a valaki ne ébredjen fel. Titokban persze hisszük a végtelent, mely túlvezet az álmon, időn és térén, és titokban azt is tudjuk, hogy nincs végtelen: az a nyúlfarknyi álom egyszer el­kezdődött, s egy világnagy ébredéssel vége lesz. Az öngyötrés felesleges: már­mint hogy kinek az álmában vagyunk jelen. Lehet, hogy az álom is kísérlet, va­lakik valahol figyelik a hangot és a csendet, az élet s a halál egyenértékű egy illattal, mely jött és tovaszáll, az anyag és a szellem egymásba olvad egy hatod­rangú kémcsőben, amelyre senki sem figyel oda, csak van, hogy legyen, ha már úgy alakult, hogy a csend s a hang kipárolgásából léteznie adatott. Nem színház az egész világ, csak díszlet. Tárgyi és szellemi. Minden a véletlen műve, nincs felsőbb elrendelés, sorsszerűség és reinkarnáció, nincs őrjöngő szerelem és vér- fagyasztó gyűlölet, nincsenek hívők és hitetlenek, mindez egy őrült elme műve, de az is lehet, hogy egy zsenié. Persze sunyi ötlet volt ilyesmikkel leigázni a tes­tet és a szellemet, de ebből fakad újra a csend s a hang, a hang-halál s a csend­halál. Ez a kísérlet objektuma: melyik volt előbb? Ha a válasz meglesz, felébred a cavia cobaya. Egyelőre minket hordoz az álma, néha könnyű a teher, néha ne­héz a rakomány, de azt is tudni kell, hogy még az álmokban sem jegyeztek fel évezredekig tartó álmokat, egy röpke óráról van szó csupán, a kérdés az, hogy hányadik percnél tart az óramutató. Csakhogy ott nem a mánus forog az óra lapján, egészen más az időszámítás. Hogy milyen? Hát ez az, hogy milyen. Irga­lomért esdekelve nem fogjuk megállítani az ismeretlen időszámítást. Buddha is kevés, mégha a képzelet s a félelem szülte összes Fentvalók kartáncba lendülve nyegléskednek Buddha körül odafönt (az „odafónt” szólásmondás, mondat-töl­telék vagy a nagymánus szerepét tölti be, amelyet térden állva vagy keresztre feszítve próbálunk visszarángatni a kezdetekre), milliók duruzsolják egyre hangosabban a Koránt, a Bibliát már rikácsolva üvöltjük fel a nem létező ég felé, mindez hangnak hang ugyan, de csak cirpelés, a csend-haláltól még messze van. A nihilizmus vádját rezignált mosollyal nézegetem: parányi, unal­mas és hasztalan, hangforrásnak kevés, a csend-molesztáló agyszülemények közé sorolom, márpedig ami a csend s a hang között van annyit ér, mint egy hal­dokló cinege utolsó számycsapása: elsüllyedt hajó ormán a lobogó. Igazi hangra 23

Next

/
Thumbnails
Contents