Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

irodalomközéleti és kulturális szerepüket: „Kosztolányi rezignált...Jajgat, hogy a magyar civilizáció még mindig mennyire kompromittálóan nyomorúságos” — írja erről Krlezsa, majd magát Kosztolányit idézi: „Senki sem olvas, senkit nem érdekel semmi az operetteken és a legvulgárisabb vígjátékokon kívül. Semmi! Ha nem léteznének a pesti széplelkek (leginkább izraelita hitvallásúak), nem lenne egyáltalán senki. A magyar zsidók a magyar irodalom egzisztenciájának egyetlen garanciái." (Idézi Bori Imre, 1986. 104.) Az együttműködésből s a (részleges) egymásrautaltságból azonban, amennyire meg lehet ítélni, mély, benső azonosulásra nem futotta. Sőt, kritikus időkben, amikor súlyos kollektív és személyes traumákat kellett elszenvednie, ellenszenve leplezetlenül fölszínre tört. 1920. február 15-én - tehát pár hónappal a „kommün” bukása után - pl. így írt Szegeden élő régi barátjának, a nézeteit egyébként nem osztó Juhász Gyulának: „Vidékről, távolról el se lehet képzelni, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik »választott« fajta, mely mártírosdit játszik és jelszókat harsog, miihókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország és irodalom sorsát. Vizet hordanék a Dunába, ha erről többet beszélnék”. (Lev. 433.) S ez már nem esztétikai alapozású ízléskülönbség, ez - nem túl eredeti toposzokban megnyilvánuló — társadalmi vád. A saját és a másik (kvázi) közösség szociokulturális alapú szembeállítása, illetve a nem saját közösség teljes elutasítása.

Mindez azonban, Kosztolányi látványos s neki utóbb okkal-joggal fölhánytorgatott szolidaritási kísérletei ellenére, nem jelentett azonosulást a „magyar” (ti. nem-zsidó) középosztállyal sem. Bármennyire beletartozott is származási közösségébe, bármennyire igyekezett politikailag is artikulálni érdekeiket (gondoljunk csak az irredenta Vérző' Magyarország című kötet [1920] összeállítására, az Új Nemzedékben való szerepvállalására stb.), helyét igazában e közegben sem találta meg. Amikor regényben e világot ábrázolta, distanciája eltagadhatatlanná vált. E tekintetben roppant beszédes az Édes Anna egyik kritikusának, az úri középosztály harcos bírálójának, Kodolányi Jánosnak észrevétele: „Nem tudom, hogy [az Édes Anna] megjelenését miért hirdették a recenziók olyan beállításban, mintha a »kommün után feltámadó magyar középosztály regénye« volna, illetve annak rajzát adná. Hát ez a könyv nem erőlködik azon, hogy az úgynevezett középosztály feltámadását ábrázolja. Azok a figurák, amelyek elénk sürögnek, egytől-egyig csak a korlátoltságot, önzést, nagyképűséget és gerinctelenséget demonstrálják. [...] S valamennyien a legcsekélyebb megértést sem mutatják szociális kötelességeik iránt, egész társadalmi orientációjuk abban merül ki, hogy megkülönböztetnek »felsőbb« és »alsóbb« osztályokat. Ez a középosztály feltámadásának rajza? Nem, ez a halál, az önzésbe mint koporsóba való befek- vés szabályos ábrázolása, ez a korlátoltság mennybemenetelének a freskója. (Kodolányi János, 1927. 49. Idézi Veres András, 1997. 59.) így érthető, hogy Kosztolányi előbb fokozatosan föladta húszas évekbeli - politikailag értelmezhető — szerepvállalásait (kivonulás a Petőfi Társaságból, az Új Nemzedéktől való megválás stb.), majd magával a politikummal, sőt a szociologikummal is szembefordult. S megalkotta a maga - sokszor vitatott — esztetizáló magatartás-modelljét, amely — önvédelemből is, praktikus életvezetési megfontolásokból is — egy, a szociologikum és politikum fölött lebegő, azokat tagadó és megvető, irodalmias életvitelt tett lehetővé számára.

Mindebből számunkra ahghanem több tanulság is adódik. 1. Kosztolányi ugyan, mint minden ember, élete végéig magában hordozta származási közössége, szocializációja alap- karakterét, de — már csak tehetsége és legbensőbb személyes vonzalmai vállalása révén is — önmagát egy jóval komplikáltabb formában, ezzel az alapkarakterrel folyamatosan harcolva „építette föl”. 2. Szociokulturális én-azonossága alapvetően konfliktusos szerkezetű volt, törések szabdalták. Személyes egyensúlyát csak alkotóként, egy személyre szabott és labilis, a szociologikum szférájában termelődő problémákat irodalmias szereppé transz- formáló magatartás — póz - létrehozása biztosította. Élettörténete pedig voltaképpen e magatartás kiformálódásának története, jóllehet e magatartás alapszerkezete már igen korán, 1903/04 körül kimutatható nála, s az 1933 januári Önmagámról című írása, amely e magatartás legkiforrottabb, erősen önreflexív variációja, még mindig csak közvetve beszél róla.

91