Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

Hogy mi is ennek a magatartásnak az explicit lényege, persze, egyáltalán nem könnyű megmondani. A Kosztolányi körüli viták tekintélyes része éppen e magatartás eltérő értelmezéséből fakad mindmáig. Magam úgy vélem, hogy e magatartásnak több rétege van, s mindegyiket egy sajátos, Kosztolányit nagymértékben karakterizáló kettősség jellemzi. Az alapréteg egyik eleme kétségkívül egy negatív antropológia. Kosztolányi alaptapasztalata az emberről - minden szociális változatában - erősen negatív. Tapasztalatai arra intették, hogy az emberről minden rosszat el lehet képzelni. Már 1904-ben az „őszinte és becsületes emberek hiányáról” beszélt, s szerinte „csalástól, zsivány cselektől, lelki harcoktól vagyunk övezve” (Lev. 56-57.). Az életet, amelyben élnie adatott, nagyon jellemzően, 1908-ban „szemétgödörszerű élet”-ként jellemezte (Lev. 139.). 1921-ben pedig — sok-sok tapasztalat birtokában — arról írt, hogy: „Én nagyon sokat csalatkoztam az emberekben, és elintéztem magamban őket, véglegesen.” (Lev. 454.) Majd: „... a háládatlanság a legtermészetesebb és a legemberibb tulajdonság. Nem szabad ezen felháborodni. Aki jót tesz és segít valakin, akár anyagi, akár erkölcsi módon, az a hatalmát érezteti azzal, aki a jótéteményt elfogadja, megalázza, kisebb vagy nagyobb mértékben, a segítségre szorulót. A háládatlanság pedig az ő érthető bosszúja az erőssel szemben.” (Lev. 455.) Tapasztalatai szerint tehát még a „jótétemény” is visszájára fordul, az ember eredendő negativitását dokumentálja. Ám - s ez adja magatartása alaprétegének másik pólusát - ehhez a negatív antropológiához egy ezzel ellentétes előjelű, tudatosan fönntartott s alapvetően pozitív attitűd társul: a létezés szakralizálása, szentté, csodálatossá avatása. Mert, ahogy már 1904-ben megfogalmazta, „idegen az ember mindenütt, ahol nem szeretik. Mozgó holttest, egy makacs és rémes tagadása az életnek, mely él. Csalástól, zsivány cselektől, lelki harcoktól vagyunk övezve: „mily szép dolog, ha mindez egy békés akkordban olvad föl!' (Lev.56-57.) S megtanulta, „hogy ami exisztál, feltétlenül szent, már azért is, mert él" (Lev,56,),

Magatartásának ez az alaprétege, persze, eleve antinómikus. Az emberekhez való viszony esztétikai természetű átalakítása, műalkotássá szervezése („békés akkorddá” transzformálása) nem old meg szinte semmit. Önzés vagy altruizmus: változatlanul nyitott kérdés maradt tehát számára, s Ibsenről szólva ezt az alapkérdést föl is tette magának. Ibsen, írta 1904. szeptember 16-i levelében, „ily formán írt: »legyen önző, ez az egyetlen tanácsom« s e gyönyörű műve, a norvég Faust egy ékesszóló beszéd a középszerűség ellen s az érdekmentes altruizmus mellett! Hol itt a következetesség, hol a logikai kapocs: azt mondani, legyünk nagyokká, s [...] húzzuk az igát, álljunk be a társadalmat mozgató adminisztrációba, pohosodjunk meg, vegyük hátunkra az erkölcstelenné tevő és nem nemesítő munka terhét? Mi ez?? Csalás, ostobaság, antinietzscheizmus, egy költészeti »Die kritik der praktischen Vernuft«?” (Lev.41-42.) Hogy ez a dilemma mennyire jellemzi Ibsen művét, ezúttal mellékes kérdés. De hogy ez Kosztolányi alapkérdése volt (amely eredendő és kiiktathatatlan nárcizmusáról is vall), az nem lehet kétséges. Egész életvitele erre a kérdésre adott sajátos válaszként értelmezhető.

Bármennyire berzenkedett is ellene, életvitelét éppen ez a „naggyá lenni s húzni az igát” összekapcsolás jellemezte. Levelezéséből is kiderül, hogy minden lázadozása („Kötelesség?!” [Lev.23.], „És ön liszteszsákot akar hordani?” [Lev.31.] stb.) ellenére nagyon is beállt, be kellett, hogy álljon „a társadalmat mozgató adminisztrációba”. Sokat dolgozott; újságíróként pályája nagy részében olyan munkára (is) kényszerült, amelyről már 1906- ban, a Budapesti Naplóhoz való leszerződésekor joggal írhatta: „Testemet, lelkemet megvették. A szerkesztőségben le vagyok kötve. Minden tollvonásomat megfizetik.” (Lev. 114.) Egy másik alkalommal (1908.márc.25.) pedig, szinte aforisztikus tömörséggel, így jellemezte helyzetét: „... a kenyér az úr, s én szegény szolga vagyok.” (Lev. 151.) Ám amit önjellemzésként itt-ott elszórt magáról, nagyon is jellemző volt rá: „Magamat pedig végtelenül bálványozom.” (1906.ápr. 3., Lev. 108.); .... szeretnék nagyon, de nagyon szerepelni,

élni, és mindig csak élni!!” (1905. febr. 18., Lev.79.) Nárcisztikus ambícióit azonban csakis önreflexív szerepjátékként: mint művész élhette ki - de mint olyan művész, aki a mindennapi életben lényegében elfogadta élete természetes közegének szociokulturális normáit. S mindehhez való distanciáját, különvéleményét csakis irodalmi műveiben s művészextravaganciáiban fejezhette ki. Magyarán: óhatatlanul „kettéhasadt” magánemberre és művészre, jóllehet éppen egységük létrehozását és fönntartását ambicionálta. Mindennapi,

92