Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

tők — de csak áttételesen, a jellegzetes Kosztolányi-póz formájában. Ez a póz azonban egyáltalán nem felületi, véletlenszerű, és esetleges eleme volt attitűdjének, hanem személyisége integráns része. A póz, amit kialakított, számára egyszerre volt praktikus célzatú viselkedéselem és önvédelem. A társadalmi konvenciókhoz való (egyéni) alkalmazkodás csak egyik funkcióját adta; az érzékeny személyiség védelme legalább annyira feladata volt. Magatartásának ez a sajátossága így igen tanulságos; megéri az alaposabb szemrevételezést.

Kosztolányi magatartását, emberekhez való viszonyát legbelül kettó's, vagy talán inkább hármas szociokulturális törés jellemzi. Amennyire megítélhető', már igen korán konfliktusos viszony jellemezte kapcsolatait mind saját származási közösségéhez, a vidéki, úritörténeti középosztályhoz (vö. Gerő András, 1996.), mind a Budapest gazdasági, kulturális és kommunikációs életét uraló zsidó polgársághoz. Márpedig élete nagyrészt e két szociokulturális közegben zajlott. Ugyanakkor, s ez a harmadik törés, már bécsi egyetemi éve rádöbbentette „magyarságára” is, ti. arra, hogy bármennyire is nem tetszik neki származási közössége szociokulturális karaktere, abba van beleágyazódva s abból nem léphet ki. Bécs - s a nem magyarok világa - számára megváltozhatatlanul idegenszerű, nemsaját, nem-„természetes” volt. (vö.pl. Lev.53.,57.) Ez a harmadik törés így, meghagyva az idegen világok iránti érdeklődését, „visszakényszerítette” saját közegébe, ám - s ez nagyon lényeges - nem tette semmissé azokat a konfliktusokat és töréseket, amelyeket a saját közösség két komponense épített be életébe. Más és más okból, de mindkettővel (ti. a vidéki történeti középosztállyal és a fővárosi zsidó polgársággal) együtt kellett élnie. Rájuk volt utalva s így el kellett viselnie őket. A levélgyűjtemény nagy hozadéka, hogy mindez me^foghatóvá, leírhatóvá válik.

Érdekes, hogy e törések József Attila (Pikier Gyulától tanult) elve szerint váltak benne tudatossá, - tudniillik a későbbi, kontrasztként megjelenő „új” világ tudatosította benne az időben korábbi tapasztalat természetét. Budapest mutatta meg neki Szabadka igazi arcát, Bécs Budapestét - s ugyanakkor a korábbiak minősítették Bécset is.

A származási közösség hordozta viszonyok természete már egyik, 1904. július 9-e körül írt levelében, önreflexív formában, megjelenik. „Máig sem tudok beletörődni a kisvárosias szokásokba — írta ekkor —, melyek vérig bosszantanak, sem az emberekre nem tudok jó szemmel tekinteni. Alig hiszem, hogy egész egyéniségemre nem hat e tűrhetetlen itttartó zkodás a legkárosabban, talán oly mértékben is, hogy sohasem fogom kiheverni.” (Lev.26.) S hogy mi volt a tulajd^képpeni baja származási közösségével, egy Szabadkáról szóló sirámában ki is mondta: „Ó, te szegény, szürke és unalmas Szabadka, mily poros és unott, sőt komikus vagy [...]. Neked még az a jog sem adatott meg, hogy igazán rossz és unalmas légy, mert a nagystílű rossz és unalom már megsemmisítené önmagát, s nem illenék hozzád. Vadidegen vagy hozzám: kongó lelkeiddel és kőházaiddal. Ezer ember között magam járok, mert nincs ember, ki úgy érzene és gondolkozna mint én.” (Lev.25- 26.) Kosztolányi persze, figyelemre méltó önismerettel tudta, mindez a „megismert” Budapest kontrasztjaként jelent meg benne ily élesen; ekkor ugyanis Budapestet már mint az „én édes mostohaanyámat” emlegette. S ki is mondta: „Nagyon sokat köszönhetek Budapestnek, de nem a tájnak, hanem a házaknak, ez óriási kőtartóknak” - mert ezek Babitsékat is „magukba zárták” (Lev.26.). Szabadka és Budapest kontrasztja azonban, ahogy tudta is, számára két világ konfliktusát (is) jelentette. Ebben a vonatkozásban beszédes az a dráma-terve, amelyben ez a konfliktus - fikcióvá átalakítva - meglehetős nyíltsággal kimondódik: „A két világ hatalmas összeütközésére - írta - csak a dráma kínálkozik. Az eszközöket is kiválasztottam: a régi világ képviselője az apa, az újé a fiú lesz, s egy kiábrándult idealista, s egy fölfelé törő, nyugalmat nem ismerő temperamentum forradalmas kavargásában fog megtisztulni az a gondolat, hogy bárkihez - a szüléinkhez is — csak annyiban van közünk, amennyiben lelkűnkhöz rokon. A fiú felveszi a harcot a szülői ház nyárspolgárságával, aprólékoskodásával, az apa rövidlátóságával, s meghason- lik az egész családdal, s végre egy hóbortos és bölcs barátja karján ott hagyja a tisztes és öreg embert, a szülőanyát, a testvéreket, azzal a cinikus, de lélekemelő mondással, hogy »ezekhez az emberekhez« nincs semmi köze”. (Lev. 28-29.) Nem kétséges, hogy itt a lelkivé tett generációs konfliktus formájában egy, a generációs ellentéteknél mélyebb szociokulturáhs feszültség kereste a kitörési lehetőségeket - jellemző módon, transzfor88