Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)
máivá, irodalmi ambícióként. (Az eredmény pedig a hóbortost és a bölcset, a cinikust és a lélekemeló't kombináló póz első' csíráinak kiformálódása.) A feszültségnek a régi-új ellentéteként való kezelése, persze, szubjektivisztikus féligazság - s önáltatás volt. Hogy mennyire így van ez, éppen Kosztolányi Budapesthez való viszonyának alakulástörténete mutatja meg legtisztábban. (Vö. Pomogáts Béla, 1993.) A nagyvárosi élet elevensége, változatossága, gazdag kulturális kínálata, persze, elkápráztatta. A főváros úgy tűnhetett föl, mint az újnak, a változatosabbnak, a minden szempontból gazdagabbnak a terepe, amely már ízelítőt ad mindabból az „új”-ból, amit a vidéki városok, így Szabadka is legföljebb nyomokban képviselhettek. Budapesten új barátokra, irodalmi kapcsolatokra is szert tehetett, egy nagy irodalmi - és szociokulturális - forrongás részese lett. Okkal-joggal írhatta tehát már 1903 októberében: „A nagyvárosi élet pálinkája a fejembe szállt, s ez oly jó ennek a megrongált testnek. Bár sohase józanodnék ki!” (Lev. 19.) Márpedig az ingergazdag kulturális környezet Kosztolányi számára mindig igen fontos volt; ez lelki alkata egyik kardinális elemének tekinthető. (,,...az embernek szüksége van egy kis szellemi mozgásra, hogy sokszor megunt énjéből kissé kisétáljon" [1904.júl.21., Lev.28.]) Az egyetemi irodalmi sikerek azonban, bármily fölemelőek voltak is számára, nem fedhették el új élethelyzete mélyebb, szerkezeti sajátosságait. Ahogy egyik, 1903. november 10-i levelében már nagyon árulkodóan megírta: ....herkulesi alakomat körülrajongja a bohémvilág. Ha nem is feltűnő, de feltétlenül érdekes alak lehetek, s itt mint a modern dekadens iskola elveinek hirdetője jövök kombinatióba. A levegő azonban rossz, s az élet is csak tűrhető. Valahol otthagytam a jókedvemet, és magam sem értem meg már magamat.” (Lev.21.) E diagnózis mögöttese, szociológiai háttere kétségkívül meglehetősen komplikált, de legfontosabb elemei - élve a levelezés gazdag önreflexiós anyagával - hozzávetőlegesen mégis rekonstruálhatók. Az egyik elem, nem kétséges, a léptékváltás: Budapest összehasonlíthatatlanul más méret volt, mint Szabadka. Földrajzi kiterjedése, lélekszáma, a mindennapi élet összetettsége és tempója, társadalmi s kulturáhs heterogenitása (stb.) egy, a szabadkainál lényegesen komplikáltabb életvilágot jelentett. Az e viszonyokba belekerülő „vidéki” fiatalember számára mindez jelentős lelki terheléssel járt. Egyik, 1903. szeptember 25-i levelében le is írta ezt az élethelyzetet: „Most, most midőn már átzúgott rajtam a fővárosi élet chaosza, a kocsik, a tébolydái lárma és a konyhabűz ez óceánja, melyet Budapestnek neveznek, mikor úgy fekszem ez alatt, mint tenger mélyén levő hulla, mely fölött a vízréteg egész mérföldje zúg, kifáradva és fásultan - most írok neked.” (Lev. 15.) Ebben a nagyvárosi közegben, értelemszerűen, a konkurrencia-harc is élesebben, kiélezettebben zajlott, mint egy kisvárosban. Nem véletlen, hogy első sikereit Kosztolányi e szavakkal nyugtázta: „Úgy látszik, felszínre vergődök ebben a szörnyű harcban, ebben a vad marakodásban, ami itt a hírnévért történik.” (Lev. 17.) Ez a konkurrencia-harc azonban - s ez a másik, lényeges magyarázó elem — nem egynemű szociokulturális közegben folyt; a közeg „hasadt” volt, kettős szerkezetet mutatott. Ez pedig lehetetlenné tette az egyszerű igazodást, az erőviszonyokhoz és értékekhez való konfliktusmentes alkalmazkodást. S a „fölszínre vergődés” megkövetelte valamilyen áthidaló, ellentéteket kiegyensúlyozó stratégia kialakítását. Ennek fölismerése, egy változatban, már igen korán, 1903 októberében megformálódott - sőt: tudatosult - Kosztolányiban: „A kedélyek a végletekig fel vannak izgatva [ti. a Négyessy-szemináriumban], a klerikális párt halálosan gyűlöli a »hazátlanok«at és viszont. Hála istennek, én bölcs nyugalommal lebegek fölöttük, s megmosolygom az ily ostobaságokat, mint haza, hír, becsület. Mert tanuld meg, a fő dolog az élet, s a többi mind hazugság. Alomkór, részeg fecsegés, üresség, ami nem a húsodban van. Az éhség a legnagyobb hatalom, mert legállatibb.” Majd, új bekezdésben, de e gondolatmenet folytatásaként: „A föld másik nagyhatalma a szerelem.” (Lev. 19.) Nem lett „végleges” ez a pozíciója; változott s alakult még az évek során, sőt ezt megtagadó, elutasító megnyilatkozás is előbányászható lenne. De tény: ennek a pozíciónak az alapszerkezete - a társadalmiság szférájától való tüntető elvonatkoztatás, s valami ez alattinak, a létezés „mélyebb” rétegébe tartozónak az alapértékként való fölmutatása - formálódott tovább az évek során. A „hazátlanok” emlegetése, kivált pedig idézőjelben való emlegetése így is tünetértékű. Jelzi, hogy a főváros társadalmában (s irodalmi életében) Kosztolányi már ekkor érzékelte a hasadást. De jelzi azt is, hogy ezt a pólust nem jellemezte, nyilván mert nem is akarta 89
