Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)
komból csent.” (Lev.95.) S hogy itt pusztán az irodalmi siker irigyléséről volt szó, levele egy másik helye még egyértelműbbé teszi. Szerinte ugyanis Ady csupán „egy kiállhatatlan és üres poseur”, akit fiatalemberek, „kik arra aspirálnak, hogy rossz, modoros és affektál- tan zűrzavaros verseiket a B.N. [=Budapesti Napló] tárcarovatában közöljék”, a „modern irodalom trónusába” ültettek. (Lev.95.) Juhász sikere tehát, szerinte, s csupán ügyeskedésének eredménye. Igaz, utóbb a barátság mégis folytatódott, só't, sok évvel később, amikor Juhász már végleg vidékre szorult s így nem lehetett igazán komoly rivális, tüntető gesztusokat is tett irányába. Ez azonban, ha lehetséges, csak még jobban aláhúzza a kapcsolat irodalmi természetét, amelyet az értékek és erőviszonyok dinamikája (nem pedig a magánvonzalmak) irányítottak. Némileg más a helyzet Füst Milánnal. 0 - Babitscsal és Juhásszal ellentétben - nem fiatalkori barátja volt Kosztolányinak, nem a közös indulás kötötte őket össze. Kapcsolatuk létrejöttekor (1913) Kosztolányi már befutott, sikeres író volt, Füst pedig, bár csak három évvel később született, első kötetét csak akkor adta közre, s irodalmi presztízse — legalábbis 1936-ig - meg sem közelítette a Kosztolányiét. Származásuk is különbözött; Kosztolányi a keresztény (más néven: úri vagy történeti) középosztály szocializáltja volt, Füst Milán viszont az asszimiláns zsidóságból - a „próféták nemzetéből” - érkezett. A barátság alapja, elsődleges meghatározottsága azonban e kapcsolatban is az irodalom lehetett: Füst Milán - Kosztolányi fölismerte - tehetsége, költői kvalitása (vö.Lev.245.). Füst, persze, már nem az együtt induló nemzedéktársként jött szóba, hanem pártfogolandó írótársként. O lett - az első barátságok kihűltével - Kosztolányinak elsőszámú pártfo- goltja és szövetségese. Ez a viszony már az első, 1913 márciusi levélből kiderül. Ebben ugyanis Kosztolányi megvallja, hogy Füst könyve „mély benyomást gyakorolt rá”: „Ön, uram, egészen kész, öntudatos író, nagy író, aki eszközök nélkül hat, a legigazibb írói értékekkel. Könyvéről hosszan óhajtok írni” (Lev.245.). Ő volt tehát az, aki visszaigazolhatta az írói jelentkezést. S — nagyon jellemzően - mindjárt el is kezdte egyengetni írótársa útját. A kezdetekkor Kiss Józsefhez kívánta beprotezsálni, utóbb, már a húszas években (többször is), pl. Babits támogatását igyekezett megszerezni számára (vö.Lev.573., 587., vö. még 701.). Aligha kétséges, persze, hogy ezzel az újabb barátsággal Kosztolányi némileg fiatalkori barátságait „pótolta", s Babitsnak igencsak megnövekedett tekintélyét próbálta ellensúlyozni - nívós szövetségest keresve a maga számára. (Ilyen ellensúly szerepe lehetett egyébként életében Karinthynak is.) De - amennyire meg lehet ítélni — ez a férfibarátság az irodalmi vonzalmakon és érdekeken túl, bizonyos alkati rokonságra is alapozódott. Ennek részletezése, persze, megintcsak messzire vezetne, de annyit talán itt is ki lehet mondani, hogy benső sebeiket és bizonytalanságaikat mindketten valamiféle nárcisztikus, „pózoló” szerepjátszással ellensúlyozták. S úgy látszik, ez az eltérő pózokban kifejeződő rokon magatartás (amelynek lényege a morális problémák értéksemleges eszté- tikumlehetó'ségként való kezelése volt), kölcsönös „szakmai” rokonszenvvel és megbecsüléssel párosulva, elegendő volt a barátság tartós fönntartásához. Sőt, aligha lehet kétséges, hogy a húszas, harmincas években Kosztolányi legfontosabb íróbarátsága már ez volt. 5 Kosztolányinak az emberekhez, s még inkább az emberek kisebb-nagyobb csoportjaihoz való viszonya alapvetően kettős természetűként jellemezhető. Mondhatnánk más volt „magánhasználatra”, s más nyilvános használatra. E viszony legbelül alapvetően konfliktusosnak tetszik, s többszörös törés jellemzi. A nyilvános használat során viszont mindez mint elegáns tartózkodás jelent meg leveleiben, amelyeket egy, az érintett személy iránti, rendszerint pozitív gesztus járt át. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Kosztolányi őszin- tétlen lett volna, s annak, akinek levelet írt, csak szerepkészlete éppen aktuális elemeit mutatta meg. Ez, bizonyos értelemben mindenkinél így van, szerepeinkben mutatkozunk meg a másik számára. S Kosztolányi kétféle viszonyulása nem is állítható élesen szembe egymással; az én belső törései valamiképpen a nyilvános önmegjelenítésben is érzékelhe87
