Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Ferdinandy György: Magyar Macondo (Gion Nándor: Ez a nap a miénk)

Azután, a folytatás! Igaz, hogy a remény rózsamézéből a harmadik kötetben nem marad más, mint hullaszag. „Nagyon bűzlött az udvar, a félelem nyálkás bűze érződött, amiben sok volt az izzadtság, a ragadós sár, meg a vér is”, mondja a citerás fiú, immáron családos ember és hadirokkant, aki csak a saját neve napján énekel, akkor is dacból, csakazértis, akár az öngyilkosok. A múzsák hallgatnak, mióta átvette a szót a gyűlölet.

De a világháború még mindig nem a vég. Valami remény még a legvadabb vérengzések idején is maradt a Vajdaságban. Ha más nem, az, hogy kipusztulnak a szereplők és vége szakad a háborúnak. Vajon ki fogja megírni a század második felét? Egy magára hagyott kisebbség agóniáját, a kort, amikor egy egész nép „lép ki a képből”, nemcsak egy kiskanász vagy egy katona?

Annak idején, a Szabad Európa Rádió egyik 1978-as műsorában Gion Nándort a magyar García Márqueznek neveztem. Akkor úgy gondoltam, hogy a vajdasági Szenttamás története erényei ellenére is ismeretlen, kisebbségi irodalom marad. A világ azonban forog tovább keserű levében. A Balkán szenvedéséről ma már többet tud a világ, mint a hetvenes évek közepén. Ha lefordítanánk Gion Nándor trilógiáját, ez a magyar Macondó méltón képviselne minket az 1999-es frankfurti könyvpiacon.

79