Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Szathmári István: Szülőföldem, a Nagykunság
Természetesen hosszú volt az út az Kígyó utcai kis földes vályogháztól az Eötvös Loránd Tudományegyetem katedrájáig és a Helsinki Egyetem vendégprofesszori tisztéig. Ennek az útnak a megtételében segített a szegénység ellenére is a meleg otthont biztosító szüló'i ház, a megfelelő' ismereteket és erkölcsi értékeket nyújtó szülőváros, valamint az életben való eligazodásra lehetó'séget adó ízes, hajlékony nyelv. Tisztességet, igaz erkölcsöt, munkaszeretetei (mindig, mindenben hasznossá tenni magunkat), takarékosságot (mindent megbecsülni), reális hagyományőrzést és hazaszeretetei tanultam tólük. De lássuk mindezt egy kissé részletesebben! Nagyszüleim közül Szathmári nagyapám hat gimnáziumot járt, művelt ember volt, de az első' világháború után elvesztvén a házukat is, befelé forduló, megkeseredett ember lett. Szathmári nagymamám nagyon szeretett engem, az utolsó két tojást is ideadta, csak hogy kiválthassam a kisbiciklit egy félórára. Anyai részről Oláh nagyapámék valamivel jobb körülmények között éltek; ő tréfára is hajló csizmadiamester volt. Szűkebb családunkra különösen nagy szegénység tört rá 5-9 éves koromban, 1930-tól 1934-ig, a gazdasági válság idején. Apukám férfiszabó volt, maga is vállalt munkát, és be is dolgozott egy nagyobb üzletbe. Télen azonban, karácsonytól húsvétig egyáltalán nem kapott munkát: nem volt se tüzeló'nk, se ennivalónk, még barna kenyérre sem futotta. Ma is csodálkozom, hogyan tudtuk átvészelni öten — ugyanis hárman voltunk testvérek - azokat az éveket! 1931 szeptemberében mentem iskolába. Azt vallom, hogy az elemi iskola első', második osztálya a legmeghatározóbb minden gyermek nevelésében. Akkor még sokkal inkább meghatározó volt, mint most, mert én például nem jártam óvodába, sok más gyerekhez hasonlóan. Minden bizonnyal azért, mert megfelelő ruhát írtak elő, és kötelező volt uzsonnát vinni. Azt is vallom, hogy az első és második osztályban végzett felelős nevelőmunkára - szakszóval: a gyermekek szocializációjára — a tanítónénik, tehát a nők alkalmasabbak. Nekem is kiváló tanítónőim voltak a városszéli kétosztályos kisiskolában. Szeretettel, de szigorral mindenkit megtanítottak olvasni, írni, számolni - nem volt szó matematikáról, de képolvasásról és diszlexiáról sem! Aztán a beszéd- és értelemgyakorlati órákon megtanultuk élőszóban is elmondani a hallottakat, az olvasottakat, illetőleg elgondolásainkat. A harmadik és negyedik osztályban még keményebb, sokat követelő, de sokat is nyújtó, immár férfi tanítót kaptam. Úgyszintén az ötödik osztályban. Nemcsak rendre, tisztességre neveltek bennünket, hanem szigorúan megkövetelték minden tárgyból az ismeretek biztos elsajátítását, ma is csodálkozom például azon, hogy a nyelvtani elemzésen belül már harmadik osztályos elemista koromban meg tudtam különböztetni a szófajokat (akkor beszédrészeknek mondtuk őket) és a mondatrészeket. Aztán negyedik osztályban földrajzórán a tanító úr úgy tanította meg a történelmi Magyarországot, hogy a városokhoz, falvakhoz odahelyezte a nevezetességüket jelző - mintegy — szimbólumot (pl. Parajdhoz, Aknasugataghoz egy kis sódarabot, a Tisza és a Maros vonalára gyufaszálakból csinált tutajt tett). Ilyenformán én is annyira elsajátítottam a Felvidék, Erdély, a Délvidék, illetve az Alföld stb. földrajzát, hogy amikor - már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen - 15 éven át évi két alkalommal a hallgatók nyelvjárásgyűjtését vezettem, szinte mindenütt tudtam tájékozódni. Közben az iskolán kívül is ismerkedtem a „teljesebb” élettel. A szomszéd Török Sándoréknak volt két-három garnitúra cséplőgépe. Nagyon szerettek engem, én is mentem át minden nap nézni, hogyan teszik rendbe a kazán és a tulajdonképpeni cséplőgép egyes részeit. Még azt is megengedték, hogy - persze a tágas csordajáráson - én kormányozzam a gőzgépet. Én voltam akkor a legboldogabb 72
