Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Szathmári István: Szülőföldem, a Nagykunság

igen jól érzékelteti az elvált igekötők után tett fele határozószó, pl. „íppe ment elfele, mikór jött a vihar”. Élnek aztán a régies tőváltozatok: ód, nyer; hí, rí; a régies ragosfor- mák: megyen, viszen, és a hosszabb dallamosabb múlt idejű alakok: állott, szólott, sokal- lotta (ez utóbbiak ugyanígy például Szabó Pál regényeiben).

Már a szövegszerkesztésbe tartozik a következő jelenség: elbeszélésben szeretik határozószókkal, kötőszókkal (óután, óután oszt, hát osztán, hászen stb.) egybefűzni és ezzel mintegy megvilágítani az egyes elkülönülő mondatokat, mondattömböket, bekezdéseket. A példát ismét a Forr a bor-ból veszem. Kopasz Tamás, a furfangos öregúr mondja egy diáknak az egyik tanár elleni hecc kapcsán: „Megállj csak., a birkát ellopatom... van nekem olyan juhászom, hogy kilopja a Szent Péter fogából az aranyplombát. Az a birkát meg is nyúzza, el is készíti... Osztán mikor a vacsora lesz, akkor szípen visszaviszi a tanár úr kapujára, oszt felakasztja... osztán őrzi, míg haza nem megy a tanár...” (263.) Aztán érződik - különösen az ügyes mesélő beszédében - a ritmus, a prózaritmus is. Nyilas Mihály például így meditál Móricz leírásában: „Fantasztikus tervekkel foglalkozott. I Elmegy színésznek. I De hova? I Debrecenbe nem mer. I Az nagyon is nagy város... I Messzebb fog menni. I A szülei Patakon laknak. I Elmegy Kassára, s ott áll be színészek közé... I Mert tanár nem lesz. I Ügyvéd nem lesz. I Orvos nem lesz. I Mérnök nem lesz. I Semmi sem lesz...” (272.)

De talán a legjellemzőbb egy-egy nyelvjárásra a szó- és kifejezéskészlete. Ezek mutatják meg, mit és hogyan neveznek el. A szólások meg arra utalnak, milyen jelenséget emelnek ki a látottakból, a tapasztaltakból, és milyen gondolati, hangulati tartalmakat fejeznek ki velük, az eredeti képet is felhasználva és így a megfelelő stílushatással. Néhány jellegzetes példa. Vannak népies latin eredetű szavak: jussa van valamihez, jussol; ájer (a Tiszától keletre mindenütt ismeretes, Adynál és Mikesnél is). A tengeri - sajnos - kezd kiszorulni, a kukorica váltja fel. Az oké, csaj stb. argó jellegű szavak inkább csak a fiatalság, a diákság beszédében vannak meg, az újkeletű szia viszont elterjedt az idősebbek — különösen az asszonyok - körében. Sajátos kifejezések (állandósult szókapcsolatok): feljön az idő; megyek arra fel; egy álltó helyibe; a létő világon; tanyába megy, kimicsodás; nem vóut erre járóu; kunsági eső (csak porral járó vihar). Szólások: jóu kötísű (jó testalkatú), pízír adja a szót (nem beszédes), a padra jár nevetni (nem vidám természetű), fűzik a bocskorát (mehetnékje van), alszik, mint a bunda (mélyen alszik), kinn hál az idő (nagyon hideg van). Végül az én gyerekkoromban még kötelező volt a köszönés. Különösen szép dallammal mondták az asszonyok: Jóu reggelt kívánok” (a „kívánok” nemigen maradt el, ha mégis, az enyhébb lenézést takart). Szépen hangzott a nyugodalmas jóu íccakát is. Ide iktatom még Szathmári nagyapám reggeli köszönését, amely egyébként nyilván nem csak őrá volt jellemző: „Jóu egésséget az íccakai nyúgodalom után, hotyha vóut".

(Ugyanez Szabó Pál Szakadék című 1939-es regényében így hangzik: Jó reggelt adgyon Isten, mindenkinek. Egésségekre az íccakai nyugodalmat. Köszönjük — mondották mindannyian -, hasonlókíppen kívánjuk, ha vót egy kicsi.)

Elindulásom: a gyermekkor, az elemi iskolában.

Ezek voltak az útra bocsájtók: a város a maga múltjával és a kisújszállási embereknek (a családnak, a szomszédoknak, az ismerősöknek és valójában mindenkinek) a nyelve, beszéde.

71