Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Szathmári István: Szülőföldem, a Nagykunság

Jellegzetesebb kisújszállási ételek: a birkapaprikás, a töltöttkáposzta, az öreglebbencs, a lángos vagy például a lakodalmakra sütött ablakoskalács.

A kisújszállási embereket is nyakas kunoknak, nyakas kálvinistáknak emlegetik. Valóban kitartanak a szokásaik, elveik mellett. Ezenkívül tartózkodóak, nyilván megvolt rá az okuk, hogy a „nadrágos” emberektől mindig tartottak. Jellemző rájuk, különösen a férfiakra a kevés beszéd. Móricz például így elemzi a harangozót a Forr a feor-ban: „A harangozó, nagycsizmás kis kun ember, ott ült a sarokban, szótlanul. Olyan sovány arcú kis ember volt, fekete, mint a többi kun, s el tud ülni egy életen át, hogy meg nem szólal.” (233.) Ugyanakkor - még a legnagyobb szegénységben is — jellemezte őket a derű, a vidámság, a tréfálkozás kedvelése (különösen fiatalabb korukban nagyon tudtak és szerettek egymással „kitolni”, egymást rászedni). Legnagyobb értékük azonban, hogy rendkívül szorgalmasak, dolgosak (ha akadt közöttük dolgozni nem vagy kevésbé szerető társ, azt mint „rongyembert” például nem vették be az arató- vagy cséplőbandába). És ügyesek is, mindenfajta munkával megpróbálkoznak. Nekem például így beszélt Oros Jani bácsi 1945-ben nyelvjárásgyűjtéskor a kefekötésről: „Amióta hazajöttem katonáéktúl, azúta kötöm a kefét. Csináltam én, mert lovunk vót, azúta sokat el is adtam. Katonáéknál ragadt rám a kefekötís tudománya.” (Magyar Népnyelv V. 1943-1946. Debrecen. 70.)

A kisújszállási embereknek a dallamos hangzású, tisztán és tempósan ejtett, színes, képekben, szólásokban gazdag, tréfára is hajló beszéde az úgynevezett tiszai nyelvjáráshoz tartozik. Máig erősen tartja magát, részben már gyengébb fokon, ahogy mondani szoktuk: regionális köznyelvi szinten. Az értelmiségnek, sőt egy bizonyos, nem hosszú idő elteltével a máshonnan odakerült értelmiségnek a beszédmódját is jellemzi. (Magam szintén ennek a regionális köznyelvnek egy enyhébb változatát beszélem ma is, ami egyébként annyira tetszett Lőrincze Lajosnak, amint többször megjegyezte, ha beszélgettünk, vagy a rádióban hallgatta valamelyik előadásomat.)

E nyelvjárás hangzásának legfeltűnőbb sajátsága a zártság. Ez azt jelenti, hogy a magánhangzókat zártabb ajakkal és kisebb szájüreggel ejtik. Vagyis bizonyos köznyelvi é hangok helyén í (i)-it, ó'-k helyén ú'-t, ó-k helyén pedig ú-t mondanak (pl. szíp, kik, íl, fazik, kézit; kú', hetfu; lú, fúró). Feltűnő az is, hogy bizonyos köznyelvi ó, ő, é helyén záródó jellegű kettőshangzó (diftongus) jelentkezik beszédükben: jóu, fóuz, kötó'ü, illetve az azonszótagú l kiesésével létrejött hosszú magánhangzók helyén is: vont, fó'iid.

Nyelvjárásuk — mint szinte az egész Tiszántúlon - nagyon e-ző. Tehát itt csak felett, megett, ecsém, per, csepeg, veder stb. van. Nincs meg a zártabb e sem (ezért csúfolják pl. nálunk ennek a hangnak a segítségével a minden bizonnyal máshonnan odakerült kenderesieket: Kenderes). Jellemző továbbá nyelvjárásunkra a nagyon megnyújtott í, ú, iX: clikőr, Tibor, tükör, válik, kiítat, füves, illetve az l, r, j nyújtó hatása: szálma, bómyú, repül. És jellemző bizonyos helyzetekben az orrhangú (nazális) magánhangzó is, pl. honvéd, má, aszongya, „ez a jd\

Kiemelem, hogy ez a tájszólás — különösen az asszonyok beszédében - rendkívül dallamos. És szerencsére ide még nem jutott el a hadaró beszéd, ilyenformán itt nem találkozunk hang- és szótagelnyeléssel; selypes, pöszögő hangképzéssel és felkapó, éneklő kiejtésmóddal.

Az alaktan területén a névszóragozásban jellemző a zártabb -túl, -túl, -búi, - búi, -rúl, -rúl; a megrövidült -ho, -he, -hö rag; a házuk helyetti házok, illetve föld/úft helyetti főúggyök; továbbá az, hogy hol kérdésre is a -ba, -be rag használatos (pl. „a kertbe vóutam”). Az igeragozásban egyáltalán nincs meg a ikes eszem, iszom forma, csak az iktelen eszek, iszofe. A cselekvés folyamatosságát

70