Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Szántó R. Tibor: Archie Shepp tekintete

az Asztalhoz leültem, a Gőzhajó, a Kereszteslovag, s a csúcs, a Vissza a városba... Istenhagyta ember az, kinek nem jut a zenéből.

Szóval itt találkoztam először Archie Shepp-pel, lemezen. Olescher Tamás révén. Az élőzene kezdetéig forogtak a fekete korongok (de nagy szó volt akkor egy-egy ilyen lemez!), Olescher igen jó lemezeket tett fel. Itt vált számomra Archie Shepp amolyan jazztörténeti klasszikussá, elérhetetlen óriássá, kinek még felvételeit sem remélhettem saját lemezen vagy szalagon tudni, arra pedig, hogy akár még élőben is hallgathatnám, egyszerűen nem is gondoltam.

De hát sok minden megesik az emberrel életében (különösen, ha maga is akarja), hát az utóbbira is sor került. Élőben hallottam Archie Shepp zenekarát, Bostonban, egy kis klubban, 1986 decemberében. Ösztöndíjas, öregedő kutatónövendék-féleként töltöttem akkor hat hónapot Amerikában, októbertől december végéig Bostonban voltam. S ha már ott van az ember, hát használja ki a lehetőségeket, no meg amúgy is elegem volt már a sok színvonaltalan, semmitmondó előadásból, a „pro forma”-kutatókból, a tudománynak tetsző handabandából, s a könyvtárakban is üldögéltem eleget napközben. Valamelyik reklámlapból böngésztem ki Archie Shepp fellépését az 1369 „nevű” klubban. A név itt tulajdonképpen egy házszám, ebben az épületben volt a klub, a Charles-river másik partján, Cambridge-ben, egy lehetetlenül hosszú utcában. Gyalogoltam is vagy fél órát a Harvard square-i metróállomástól, mert tömegközlekedési eszköz arra nem járt.

De előbb-utóbb csak megérkeztem végre, s igencsak elámultam a klubba belépvén. Hát, ez bizony nem a New York Kávéház! Igen kicsi helyiség volt, talán ha 35-40 m2-es, mint egy nagyobb, hosszúkás szoba. Az egyik fal mellett kis bárpult (röviditalokat, csapolt sört mértek, üdítők is voltak), vele szemben 3-4 presszóasztal, tovább, a helyiség vége felé húzódva pedig úgy 5-6 sorban székek, keresztben. A széksorok előtt egy talán 3 x 2-3 méteres dobogó, deszkákból ösz- szeróva, igen, amilyen az általános iskolában volt, a 60-as években, sarkában egy zongora. Slussz. Jó helyen járok egyáltalán? Egy ilyen óriás itt fog nekem házizenélni? No, meglátjuk.

Mindenestre leültem a második sorba (nem mertem az elsőbe ülni?), s vártam a kezdést. Ami persze itt is úgy volt, mint a Mini-klubban, annak idején. Már fél óra is eltelt a kitűzött időpont óta, ám még sehol semmi. De a Bem- rakparton legalább a technikusok tüsténkedtek, összerakták a dobokat, felállították a mikrofonokat, stb. Itt meg egyszerűen semmi. Csak az a csukott fekete zongora, jól a sarokba tolva.

A zsongító zajban-füstben (valami country-zene is szólt?) el-elméláztam mindenféléről, ahogy ez már lenni szokott, amikor egyszercsak, nem várt pillanatban, ahogy egy autó áll meg, ha az ember régóta stoppol, nyílt a hátsó ajtó (valami lemezajtóféle), s bejött négy sötétkabátos, dzsekis fekete alak. Hozták a bőgőt, a szaxofont, a dobokat. Úgy két perc alatt (!) fölállt a zenekar, s játszani kezdtek. Se mikrofon, se hangosítás, semmi bűvészkedés, és mégis tökéletes volt a hangzás. Most érkeztünk New Yorkból, játszunk nektek egy kicsit.

Igen jólesett. Nem fantasztikus volt, nem elkápráztató, nem varázslatos, hanem olyan tisztelettudóan jóleső. Semmi „show”, semmi bűvészkedés. Zene. Olyan természetes. Én zenész vagyok, igaz, már öregebb, fényem kicsit talán megkopott, a kedvenc műfajom sem igazán divatos ma, to say the least (Archie Shepp a free-jazz irányzat egyik vezető szaxofonosa volt a 60-as években, John Coltrane-nel is játszott), de most nem is free-t játszunk, legfeljebb itt-ott egy-egy betét, rezonanciák, de azért, azt hiszem, jól fogjuk érezni magunkat. Te, hallgató,

64