Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Szántó R. Tibor: Archie Shepp tekintete
meg mi, zenészek is. Habár nekem mindegy, ha itt sem vagytok. Magamnak játszom. De azért nektek is. így ment ez, úgy másfél órán keresztül. Majd kis szünet következett, s aztán a második rész, amire akár külön is lehetett volna jönni, de a többség (az a 30- 40 ember) itt volt az elejétől, s itt is maradt a végéig. A sör fogyott, a füst nőtt, a zene szólt. Játszottak. Archie Shepp irányította a játékot, zenével, kis gesztusokkal. A bőgős felé intett szaxofonjával, ketten együtt szólóztak. Hátrébb lépett, a dobos, vagy a zongorista következett. Az egyik számban énekelt is. Valami forradalomról szólt a szöveg. Játszottak. S a játék közben egyszer, ahogy Archie Shepp a közönséget nézte, tekintete találkozott az enyémmel. Néhány másodpercig egymás szemébe néztünk, kicsit talán hosszabban, mint ahogy az ilyenkor, ismeretlenek között rendesen történni szokott. Időtlen pillantás volt ez, számomra időtlen tekintetváltás. Archie Shepp fújta a szaxofont, s a szemében benne volt minden, benne a zene, benne az élet, benne a világ. Benne minden: benne a semmi. Benne a függöny a kép. A nincs. A nincs tovább, a sosem is volt, nem is lesz. Az ez van. Az ennyi. Ennyi és nem több. Nincs „lényeg”, nincs mögöttes-felettes értelem, nincs kitüntetett cél, fölösleges a sok handabanda. Egyszerűség van, tisztaság van, zene van. Egy pohár víz van. Élmény van. Élet van. Jelenség van. Többet ne keress, mert jaj neked. Mert megbolondulsz. Jobb (rosszabb) esetben csak befelé, rosszabb (jobb) esetben a külvilág számára. Előbb csak mutogatnak, összesúgnak a hátad mögött, később esetleg már be is zárnak. Ha még tovább mégy: normális leszel. Rájössz, hogy az egész világ upside down, hogy döbbenetesen rosszul mennek a dolgok, hogy csoda, hogy egyáltalán még élünk. Hogy többé-kevésbé mindenki őrült, illetve bolond, s annak a maroknyi normálisnak meg kell bolondulnia, mert a világ beteg. Bolond, őrült. Csontváry, Ady, Huszárik. Tolsztoj és Gandhi. Hamvas Béla. Coltrane. Archie Shepp. Nem mindenki megy végig. Archie Shepp visz- szafordult. Vagy csak visszanézett? Visszajött? A szeme azt mondta: ne menj tovább! Állj meg! Fordulj vissza! Nem szabad. Megbolondulsz. Nincs semmi. Igenis, a függöny a kép! (Mint Kazantzakisz mondja.) Nincs mögötte se szólő, se semmi. Semmi. Érted? Tekintete nem parancsoló volt, nem is kérdőre vonó. Megállapító. Kijelentő. Közlő. Egyszerű és tiszta. Mély és szomorú. Szomorú, hogy így van. Szomorú, mert így van. Ady Endre tekintete volt az. Teljesen Adyé. Barna, mély tekintet. Szomorú. Szomorúan belenyugvó. Szomorúan megnyugvó. Szomorúan tudó. És intő. És csak fújta, fújta a szaxofont, háttérben, a sarokban, a zongora, a fekete zongora. A dob, és elöl, Archie Shepp mellett, a bőgő. És a szaxofon. Archie Shepp szaxofonja. John Coltrane szaxofonja. Raduly Mihály szaxofonja. És a tekintet. Archie Shepp tekintete. Adyé, Csontváryé. Mindannyiunké... 65
