Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szakolczay Lajos: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára

tében is, midőn azokban a szellemi felsőbbség olyan magas fokára emelkedett, hová csak politikailag érett, kifelé független, belül szabad nép juthat el.”

Megyek a Dózsa György (hajdan József főherceg) úton, balra kanyarodom, a Sugárútra, s a könnyű sétifikálás és a dombról le, dombra föl hullámmozgása után, elhagyván a Királyi Pál utcai kis kápolnát és a városi mozit, máris a Főutcán vagyok. Nem a Felső-templom és a régvolt Nemzeti Bank-palota felé veszem utamat, hanem - egy középiskolás süvölvény délutáni barangolásainak alig van célja - hirtelen megállók a Szomolányi-saroknál. Eszemben sincs Cserei József k. r. főgymn. tanár „csendes lelki munkálásra” fölszólító tanácsait követni, csak lubickolok, mint hal a vízben, úszom az időtlenségben, ha tudnám húsz-huszonöt évvel későbbi magamat, nyilván továbbfutnék a Csengery utcán, túl a strandon, Rózsás Jánoshoz, hogy Szolzsenyicin hajdani rabtársától, akiről A Gulag sziget- csoportban szép portréval emlékezett meg az orosz író, megtudjam, mik az újabb hírek: a zseniális írót mint bujdoklót nem törte-e meg a hazátlanság, a szenvedés, de most még csak 1958-at írunk, a megfélemlítések korszakát, csak hát pillanatnyilag ez sem számít, sodor, görget magával az időtlenség, s annak tudata, hogy bármerre fordulhatok, az utca utca marad, a ház ház, a szegényes kirakatok kifolyt szemei sem riasztanak, mint két év előtt azon a nevezetes őszön

A Szomolányi-sarok a megnyugvás helye. És - főképp ha balra billentve fejünket a könyvesbolt előtti újságosbódéra nézünk — a meglepetésé. Itt, az újságpavilon kirakatában pillantottam meg azt a folyóiratot, amely döntő hatással volt életemre. Az Igaz Szó, fedelén Gy. Szabó Béla Apáczai-fametszetével, szinte vonzotta a szememet. Megvásároltam. Mikor hazavittem a kincset, s olvasgatni kezdtem, akkor döbbentem rá igazán tudatlanságomra. A Román írószövetség folyóirata? Akkor miért magyarul van írva? Hát Romániában is élnek magyarok? És még hol? Kérdezhetetlen kérdések egymás hegyén-hátán. Pontosabban, mindmegannyi felől lehetett volna tudakolódzni, ha egyáltalán lett volna kitől.

Édesapám és édesanyám, fájdalom - számukra még a sok dolog sem volt mentség — nem foglalkozott a magyarság ügyeivel. Ha éppen nem csináltak semmit, pihenésképpen — féltek. Félt az iskola is, félt a tanár is, talán még a járda kövezete is félt volna, ha utóbbi épp nem avval van elfoglalva, hogy minden ízében igazodjék Nagykanizsa r. t. város útrendőri szabályrendeletéhez. (Ti. ebben az 5. paragrafus szerint „A járdákon kocsizni, lovagolni, kerékpározni, taligát vagy targoncát tolni vagy húzni, terheket szállítani, azokon lábas jószágokat hajtani, vezetni vagy megállítani nem szabad.”) 1911?, 1958? Az idősíkok egymásra torlódnak, a rendelet az rendelet, be kell tartani. Még szerencse, hogy az a két tüzes csikó, ami hazafelé röpített a frissen szerzett zsákmánnyal, nem követett el vétséget.

Csak jóval később, sok évi tanulás után nyílott ki a szemem. Akkor tudtam meg, hogy országunk hányfelé daraboltatott, hogy mi is volt Trianon, valójában a megvesszőzést gyakorló békejobbja. S ekkor ébredtem rá, hogy a kisháza, a szülőföld bármennyire is magához ölel, igazából egy hiányzó nagyobbhoz tartozunk, amelynek egyetlen törvénye: a magyar anyanyelv. Illyés így mondta, haza a magasban, s ebben az egyszerű közlésben bennfoglaltatik minden szentség. Évtizedes csavargásaim, a föntiek szellemében, hódítások voltak. Egy, addig kevésbé ismert terület, a határon túli magyar irodalom értékeinek minél alaposabb számbavétele.

Lassacskán, az időben előrehaladva, így lett minden közeli és távoli ország magyar ajkú írója - akár magyar állampolgár volt, akár nem - egy kissé kanizsai is, hiszen végső soron az eliszkolt láb oly sok barangolás után minden értéket idehozott vissza. Akinek egy kicsit is megadatott a látomás képessége, az

191