Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szakolczay Lajos: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára

nem csupán a becsvágy hajtott, hanem önmagam elől akartam megfutni. Ki a világból. Ki a szegénységből, a nyomorból. Csak egyszer botlottam meg igazán — hatalmas esés lett belőle s ekkor világosodott meg előttem, hogy a szegénység mitikus magaslatai sem éteriek. Bár még csak télelő volt, a fagy jócskán „orvosi” munkába kezdett: tapaszokat — kavicsot, letört gallyat, eldobott acéldrótot, ilyenolyan textilhulladékot stb. - ragasztott a föld arcára. S épp egy ilyen, a megfagyott avar alól kiálló katonaköpeny-darabkában botlottam el. A nyomort - kell-e magyaráznom a „mitikus magaslatokat”? - nálunk a fehér, orvosi katonaköpeny jelentette. Édesanyám hetente ilyen köpenyeket mosott kézzel hajnali négytől éjfélig, esetenként pontosan 187 darabot. S minthogy, sok gyerek lévén, a szájától is megvonta a falatot, az embertelen fizikai megterhelésnek és az éhezésnek tüdőbaj lett a vége. A betegségből, szerencsénkre, később kievickélt.

Jó Zrínyi Miklós uram, bajvívó költőm, aki 1652-ben nemcsak zalai főispán és horvát bán, de a kanizsai várkerület felügyelője is voltál, aki Ali beglerbéggel csúfot űzve, jobbágynak öltözve belopództál a kanizsai várba, hogy monogramos buzogányodat, bizonyságul a kikémlelésre, ott hagyhassad a várkapu belső szögletébe akasztva, gondoltad-e, gondolhattad-e, hogy e fura kanizsai kirándulás, pontosabban ami veletek századok előtt történt, nyomot fog hagyni a táj, a szívemnek olyannyira kedves földabrosz képén? (Te is tudod, minek mondjam, nem sokkal később Hohenlohe tábornok Szentmiklósnál, tehát a mocsár és folyó bajcsai hídján túl táborozva, mint császári vezér mennyire kerékkötő volt, társaival együtt, terved véghezvitelében.) Az idő így tömi tele a hézagokat és repedéseket, s édesanyám hajdani szenvedése és a te, máig megmagyarázhatatlan halálod így kerül egymás mellé. Ha mennybe száll a lélek, az igazak lelke, akkor sokszorosan odaszállt azon szenté is, Horváth Ferenc lakatos hétéves kisfiáé, akit 1849. április 10-én a Klanz Boldizsár asztalosműhelyébe beszállásolt császári csapatok azért lőttek agyon, mert játszadozás közben a gyermek a Kossuth- nótát dúdolgatta.

Szerénytelenség ide vagy oda, meg kell neveznem azt a tányérsapkás diákot is, aki 1956 nagy napjaiban egy egypéldányos, kézzel írott iskolai újságban a magyar forradalom tisztaságát és a honvédek makulátlanságát dicsérte. Pedig nincsen itt semmi titok, s a ma már érdemnek tetsző cselekedetet sem kell misztifikálnom. Együtt sodródtam az árral, s szinte önkéntelenül cselekedtem. Az újságot, melynek „fő- és felelős szerkesztője” voltam, az iskola igazgatónője, feddés közepette, elkobozta. S minthogy olyan kommunista volt, akiben az emberi értékek fölülmúlták a pártkatonáét, a forradalom leverése után sem csukatott börtönbe. Meglett volna rá az oka? Bizonyosan. Nyilván hozzá is eljutott a híre, hogy a gondjaira bízott iskola diákjai laktanyáról laktanyára vándoroltak, s azt ordítozták: „tartsatok velünk!”, „ruszkik haza!”, „oroszt nem tanulunk!”.

Miként, megintcsak a Kiskanizsai szótár példájával, a réce a vízbe neveló'dik, a gyerek az iskolapadba. Innen kátthattuk volna Berija szellemének és a vér- ivásban tőle csöppet sem elmaradt utódainak, hogy az öldöklések közbeni szünetekben - pihenésképpen - tanuljanak meg magyarul. Miért? Mert a klasszikusok mellett, nem utolsósorban okulásul, olvashatnák Cserei József k. r. fó'gymn. tanár Néhány vonás az ógörögök szellemi életének fejlődéséből című könyvecskéjét is (Nagy-Kanizsán, Fischel Fülöp nyomdájából, 1886), melyet a szerző „Főtisztelendő és Tudós Váry Gellért úrnak, kegyes-tanítórendi áldozópapnak, főgymnasiumi rendes tanárnak és az ujoncznövendékek mesterének” ajánlott. „A görög irodalom is csak fokonkint emelkedett arra az eszményi magas álláspontra, honnan mint tanító vezetheti az ifjabb nemzeteket; és épen ezen hosszú fejlődését úgy a költészet-, tudomány-, és művészetben, mint kormányforma tekintetű