Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szakolczay Lajos: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára

korta visszatérő tapodhat rajta, ám figyelmeztetve őt a tisztességes séta rituáléjára - amit elvittél innen a talpaddal, annak többszörösét hozd vissza a szíveddel- vissza-visszabököd. Különösen, ha íróforma az ember, nem vágja a szemébe — a magyar nyelvnek is fölszentelt Markó Imre Lehel plébános úr helyi gyűjtéséből véve a közmondást—: Améllik tik sokat kodácsol, kevesset tojik, hanem egy-egy szúrással emlékezteti őt, nem durván, csak megbizseregtetően, a közjó fontosságára.

Aki csaknem fél évszázada ebben a megrettent, nyárban is a tél hidegségét érző, fejét a nyakába húzó határmenti városban elindult lucázni vagy betlehe- mezni, az még nem tudhatta az Arany János-i bölcselem igazságát: Ha e köz jót előmozdíthatom, Keblemben az önző szivet megtagadom. Nem tudhatta, de — mert vérében volt a munka, a géplakatos-édesapa küszködése az előteremthető kenyérért, éjt nappallá tevő csatája Istennel, hatalommal, párttal — akarva- akaratlan ez irányban cselekedett. Minő balga hit, hogy a boldogság - amelynek mindkét fél, aki adja és aki kapja, egyformán részese lehet — oly könnyen elérhető. Mintha a Luca, Luca kitty-kottyal és a Keljetek föl, jó pásztorokkal, vagyis a gyermeki tisztaság áhítatában előadott énekekkel egycsapásra meg lehetne állítani az ország züllését. Fölszámolható volna a nyomor, meg nem történtté varázsolódnék a családunkat, különösen a gyerekeket halálos félelembe taszító („hol a fegyver?”) házkutatás. Tito, a láncos kutya hozzánk elég közel csörgette láncait. S mivel ezt a fülsértő, s a Kremlnek különösen bosszantó zenét Rákosi pajtás kórusa és nagyzenekara számunkra iszonytatóan fölerősítette, Nagykanizsa, ez a hajdanán (Kanizsaként) vitézkedő, a török orra alá elég sok borsot törő város fülét-farkát behúzta.

Ebben a ködös tájban, a szinte visszhangtalan, a lépdelő árnyékát félelmessé növesztő, belül üresen kongó, ám kívül sem ricsajozó bádogdobozban, amelyet az ötvenes évek súlya csak még jobban behorpasztott, akartam én világraszóló dolgokat csinálni. Már gyerekfejjel tudtam, hogy az elvégzett munka a boldogság egyik forrása. Gyönyör. Lett légyen az kínkeserves kukoricakapálás harmadosban vagy a minél jobb atlétikai eredmény reményében lefutott sokezer kilométer, netán az olvasó gyermeket-kamaszt megrészegítő betű habzsolása.

Volt ebben valamilyen kitörésvágy is? Hogy minél jobban megmutathassam magamat? Lehetséges.

De mindennél több volt benne az alig rendezett, inkább ösztönösen megér- zett építkező szándék és akarat, hogy jobbítani tudok valakin és valamin. A tájat, Zala és Nagykanizsa lankáit: a Récse felé vezető utat, a Bagolasáncig és az Öregcserfőig vivő, gyakran erdőt is érintő szekérszaggatókat és ösvényeket megszállhatta a félelem — egy ország rettegett belül, amikor a Hatalom a domboldalakba, nem volt elé a pipacspiros virág, figyelmeztetőként fegyver- és lőszerraktárakat ültetett -, de a gyermeki naivitás a korán ébredező suttyót arra ösztönözte, hogy a mosástól és egyéb munkáktól elcsigázott édesanyát József Attila- versekkel traktálja. A pár elemit végzett, ám született szívjóságánál és intelligenciájánál fogva sok nagydoktort is lepipáló asszony, amikor a viaszosvászonnal fedett asztalt letörölte a konyhában, és mellételepedett, hogy fia fölolvasását meghallgassa, maga volt a boldogság. Néha megeredt a könnye is, hiszen a hang

— Harminchat fokos lázban égek mindig/ s te nem ápolsz, anyám; Édes Hazám, fogadj szívedbe / hadd. legyek hűséges fiad! - egyszerre a mélyből jött és messziről, olyan régiókból, amelyet ő csupán érzéseiben ismert. A fia akarata volt, hogy áldozzák a költészet örömének.

Mindennap hajnali ötkor már a városközeli erdőben voltam (futóedzés), télen, nyáron, hóban, sárban, esőben nyomtam a kilométereket. Az is lehet, hogy

189