Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szakolczay Lajos: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára

sem fogalmazhatnék: „Megkívántalak folyom. / Arcod érintését. / Őszutóban. / Homlokod. / / Tudom. Hegy, fenyővidék, a tenger is / Miénk. / Bölcsőm mégis tebenned ring, / Recseg. S fáradtak a hálók. / Szöknek a halak. / / Mert magamban olykor, / Titkon asztalom köré ülünk. / Kés mered ránk a tálból. / Kései vonatfüttyöt hallgatunk. / Félénk gyíkjainkat nézzük, / míg be nem kopog a virradat.” (Vándorének pásztorfurulyára.) Vagy: Tudtam, a kérdés nem az: /

Befogadja-e a Duna / a Tisza fiát? / Öt lépésnyi hajlékban / érem meg hangom alkonyát? / Nem az: / őszönként immár a gyilok / könnyeit issza-e a föld? // A kérdés csak az: / Ki nesztelenül behúzta / maga mögött hazája ajtaját, / Istenhez közelebb / zárta-e magát?” (Budapesti tájvers). És: „Ha magadba zártad a tájat, / a kertet, az udvart, a házat, / az utat, a folyót, a fákat, / magadban hordod otthonod. / /.../ Akkor otthon vagy...”(A magad helyén).

Barátom! Nem holmi restség késleltetett tehát, hanem a vívódás és jó ideig a remény, hogy talán mégis erőt tudok majd venni magamon - de mégsem megy, mesterkélten pedig nem kívánok e gyötrelmen sem felülkerekedni. Nem őszintén szólni nagyobb baj lenne, mint nem szólni, s talán lesz még idó, idó'm, amikor majd erról is írhatok. Tudom, Te ezt megérted, s ezért is fontos nekem e levél megírása — egyébként aligha fogja bárki is hiányolni az én vallomásom....

Szakolczay Lajos

MEGY A GŐZÖS, MEGY A GŐZÖS KANIZSÁRA

Belső táj, hidakkal, kapaszkodókkal

■M. Jk-orosodva az ember könnyen az emlékezés útjára téved. Azt hiszi, hogy a volt, fiiképp csillogó darabjaival, ékszerkalitka, melynek ajtaját bármikor ki lehet nyitni, és csak úgy kiröppen belőle a kincses aranymadár. Azonban hamar kiderül, az ajtó nyitva, most már mindig nyitva, de akit várunk, ott gubbaszt a sarokban, elgyötörtén, nem kíván szállni. Hogy megpróbálom élesztgetni, abban legalább annyi a naivitás, mintha most ugranám el a Potyli vagy a Principális csatorna partjára fűzfavesszői vágni - hamarosan közeledik Aprószentek napja - , hogy életre serkentő' jókívánságokkal korbácsoljam meg ismeró'seimet, szeretteimet.

A Potyli, ez a gyerekfolyócskának is kicsi ér partja mára emlékezetemben beszakadt, és a Principális sem olyan virgonc, önmagát fölkínáló, hogy bó'séggel öntözhetnék belőle zöldségeskertjeiket a kiskanizsai sáskák. A tájnak, a szülőföldnek nevezett fólddarabnak nemcsak lelke van, hanem bordázata is. A gya188