Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Mák Ferenc: Óbecse
kilométerre északra lévő Mohol faluhoz fűződnek, ahol anyai nagyanyám Lakatos született Pesti Rozália nevelt, lévén, hogy apám és anyám akkoriban az otthonteremtés gondjaival voltak elfoglalva. Ott, a falu széli „ősi” ház mellett én még láttam azt a kertet, mely- nagyanyám haláláig tartó szorgalmának köszönhetően - talán utolsó érintetlen és kikezdhetetlen terrénuma maradt ama virágzó Kánaánnak, melyről, s ezt ma is így hiszem- egész vármegyénk elhíresült. Az egész a gangra fölfutó szőlőlugas mögött kezdődött a szögletesre nyírt bukszusok övezte rózsa- és virágos kerttel, melyet a füves, de a kései reneszánsznak ebben a szakaszában már csak a kislibák legeltetésére használt kocsibejáró követett - két sor eperfával jelezve, hogy az estikeillatnak is van határa. Itt kezdődött a kert veteményes része, a mértani pontossággal meghatározott, az évszázadok során bei- degződött paraszt-háztartás szokásrendjének megfelelő nagyságúra alakított ágyások sora, legelöl a korai, április végi, május eleji reteksorokkal, egészen a távolba vesző, gyümölcsét csak novemberre beérlelő birsalmaligettel. Közöttük a saláta-, a paprika-, a paradicsom-, a bab-, a krumpli- „földek” végeláthatatlan rendje, csupán a szertelen tökindáknak nem lehetett parancsolni, amit viszont nagyanyám is megbocsátott. Mindegyik vete- mény időben meghozta a maga termését, úgy, hogy novemberben már a tarisznyák ott lógtak abban az ugyancsak legendás kamrában, amelyhez foghatót azóta sem láttam, s amelynek párjával csak egyszer, Márai Sándor A négy évszak című könyvében találkoztam. Ez volt az éléskamra, amelyet ezen a vidéken is sok-sok évszázad öröklött félelme, szorongása és ínsége formált valóságossá. Egyféle kisebb erődtemplom, amelyben minden kerti áldás meglelte a maga helyét, a szuszéktól kezdve a tarisznyák, szakajtók, szilkék, köcsögök, csuprok és bödönök hosszú során át a szitán szárított diófalevéllel bezárólag, ami lepedő alá rakva, régi szokás szerint a bolhák és a moly ellen a leghatékonyabb védekezésnek bizonyult. Ha eszembe jut nagyanyám birodalmának e talán legszentebb része, oly határozottan érzem az orromban az illatát, mintha keményfából készült ajtaja most tárult volna fel. A kerten belül a legegyszerűbb „létfilozófia”, az öt árva gyerek nagyon is valós éhsége szabott feltételt a gyümölcsfák rendjének is, mint ahogyan a birtokon belül mindennek ez adott értelmet és létjogosultságot, rügyfakadástól a virágzáson át a beérésig. Általában is jellemző volt ez a bácskai magyarságra 1944 véres őszét követő évtizedekben, hiszen az akkor tömegesen kivégzettek után nem járt sem nyugdíj, sem kárpótlás — legyen a sorsa bármilyen sanyarú is a temetetleneket siratóknak. Ebből a kertből kellett tehát felnevelni öt gyereket, s ez még akkor sem volt egyszerű feladat, ha nagyanyám és ómama hajnaltól késő estig az ágyások közt múlatta szűkre szabott idejét. Persze unokaként én már csak „kései virágzását” láttam ennek a birodalomnak, azt a formáját, amikor már gyümölcsét nem annyira a rászorultság, sokkal inkább a lélekbe, az ujjak begyébe beivódott szorgalom és szüntelen tenni akarás érlelte zamatossá, és takarította be az éléskamrába - a gazdálkodói tisztesség megkövetelte igényességgel. Evek múltán, amikor már „csak” visszajártam a nagymamához, az asztalra, az ünnepi libasült mellé a kamra mélyéről a Dana kedve szerint savanyított paprika került elő. Dana volt a meghatározhatatlanul öreg házi cigányasszony, aki megérdemelte, hogy a kedvére ízesítsék a savanyúságot, s dédunokája a Vorzsa, akiért viszont ébredező fiúi fantáziával érdemes volt kerülni egyet az alvég felé. Hatalmas birodalom volt számomra a nagyanyám kertje, a rend és a biztonság forrása. Minden szín, minden íz, minden illat ma is odavezet, e tenyérnyivé zsugorodott, de valahol ott mélyen belül határtalanná nőtt, mindent kitöltő, mindent magába foglaló kert egyre erősebben visszavágyott ágyásai közé. Ha egyáltalán van még olyan, hogy hazatérés, hát oda, abba a kertbe haza tudnék menni. Hét éves voltam — a Hármas Iskolában már megtanultam írni-olvasni, és a bojtár helyett már pásztor is lehettem a karácsonyi hajnali misén - amikor Óbecsére költöztünk. Ez volt az én kiűzetésem a Kertből. Biztonságérzetem akkor veszett végérvényesen oda. Az otthonosság megnyugtató érzése helyébe ettől kezdve a „vasúton-túliság” ideiglenessége lépett. A kert nyújtotta bizonyosságot felváltotta a havifizetéses szorongás kora. S bár anyám és apám szorgalma semmivel sem maradt el szépemlékű nagyanyám szakadatlan ténykedése mögött, a munka valahogyan fogcsikorgatóbb lett. Mindig valami kiegészítés után kellett nézni, a hétvégi kamillaszedéstól, a nyári idénymunkán keresztül a földbérletig, ami viszont nekünk mindig ráfizetéses lett. Előbb apám napszítta, elgyötört arcát 178
