Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Mák Ferenc: Óbecse

néztem hosszasan, majd ahogyan fölcseperedtem, egyre gyakrabban kellett nekem is a nyári szünidő egy részét napszámosként kinn tölteni a földeken. Kegyetlenül nehéz munka volt, de nem bántam meg. Mi több - határozottan megszerettem. Megszerettem, nem is elsősorban a mezei munka nyújtotta romantika miatt, melybe beletartozott az égből a napsütéssel együtt aláhulló pacsirtadal, a délibáb által a feje tetejére állított távob akácli- get remegő-vibráló látványa, és a déb hőségben a gémeskúthoz itatásra terelt nyáj, gulya és ménes tikkadtsága is, hanem talán ama rendíthetetlenség-élmény miatt, amivel lépten- nyomon találkoztam, az anekdotázó paraszt huncut tekintetében, a biztosra beígért nyári záporok menetrendszerű érkezésében, a napraforgó virágzásában, vagy a rétek felett vitorlázó gólyasereg nyugalmában. Volt egy világ a maga kikezdhetetlen törvényes rendjével, amely — ha olykor kegyetlen volt is - a karám biztonságával tartotta tőlem, tőlünk távol az ismeretlent, a kiszámíthatatlant. Persze, volt ebben a világban nagyon sok értelmetlen tragédia is, láttam a templomtoronyból lezuhant fiatal ácslegények összezúzott holttestét, láttam a vonattal ütközött parasztszekér körüli iszonyatos meghalást, a lovak haláltusáját, öngyilkos szerelmesek Tiszából kifogott holttestét, véres kocsmai leszámolások tragikus eredményét, villámsújtotta, égő házakat, és megannyi szörnyűséget, de az emberi együttérzés, az irgalom valahogy köröttem mindent áthatott, megvigasztalt és megtartott. Ma persze már tudom, ez az otthon, az otthoniét legbiztosabb jele.

Az, hogy a várost elhagyva az utak mentén egyre több volt a romos épület, az elhagyott tanya, beomlott házfalaival, összeroskadt gazdasági épületeivel, az árván hagyott górék- kal, a feldúlt galambházakkal, már akkoriban feltűnt nekem, magyarázatot azonban nem kerestem. Talán mert kételkedés nélkül elfogadtam, hogy ott, „az Isten háta mögött”, nem is lehet élni, hogy okos ember legalább a vásártér környékén teremt magának otthont. S bár egy-egy tornác vagy gangdeszka maradványának faragott mintázata már akkoriban részvétet és rokonszevet ébresztett bennem, mi több, lehet, hogy ezek voltak a történelemről alkotott elképzelésem első forrásai, a mérhetetlen pusztulás okait sokáig nem kerestem. Csak jóval később, középiskolás koromban kezdtem odafigyelni a szétvert paraszt- gazdaságokról szóló történetekre, a megnyomorított „kulákok” szomorú sorsára. Hosszú éveknek kellett elmúlnia, hogy megértsem, az elpusztított tanyarendszerrel együtt a közösséget, a magyarságot megtartó legfontosabb erőforrások is eltűntek. Az évszázados birtokáról kivert paraszt a legközelebbi nagyváros valamelyik gyárában betanított munkás, szerencsésebb esetben pedig jó kőműves vagy vízvezetékszerelő lett. Hagyományos életformájából kiűzötten, gyökereitől megfosztott, támasz nélküli szerencsétlensége ettől kezdve zsákutcát jelentett a számára, amelyből nem vezetett kiút. Ekkoriban vált világossá számomra, hogy a hagyományokban, öröklött szokásainkban szegényes világunk okát valahol a gyom által fölvert tanyaudvarok rejtett titkai mélyén kell keresni. Az okok láncolata persze sokkal messzebbre vezethető vissza, de nekem ez volt az első kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy valami megmagyarázhatatlan félreértés történt, valami tragikusan és jóvátehetetlenül elromlott. Valami nagyon-nagyon hiányzik - legalább annyira, mint moholi nagyanyám feledhetetlen Kertje -, s hogy a hiány valamilyen formában életem meghatározó része lett.

Minden bizonnyal e - már nem gyermekkori, de még nem is ifjúkori - élmények nyomán alakult ki bennem az a - talán így a legpontosabb — kozmikus meghatározottság, az az eltéphetetlen függőség, amely bármilyen ismeretlen helyen a Göncölszekér csillagképének felkutatására kényszerít. Amíg nem lelem meg a fejem fölött az ismert csillagzatot, nyugtalan vagyok és reményvesztett, úgy érzem, nincs fogódzóm, s komolyan fenyeget az el- csámborgás veszélye. Ezenkívül talán csak a tücsökciripelés játszik ilyen, mélyen az ösztönvilágomba vésődött szerepet az életemben.

Végül évek, évtizedek múltán — másként és más formában — de az óbecsei életünket is otthonossá tettük. Fülembe belopta magát a Csatrang-malom távoli zúgása, egyenként ismertem a Zöldfás utca platánjait, tudtam, a környéken melyik kovács kalapálja a patkót és melyik húzza a ráfot. Ismertem valamennyi ártézi kút vizének ízét, és tudtam, hogy a vasúti síneken hol lelhető meg a „Diósgyőri Vasművek” felirat. Mélységes mélynek hitt titkok váltak ismertté, és hétköznapi dolgok öltöztek mitikus homályba. Már régen elolvastam Gárdonyi Géza regényét, Az egri csillagokat, amikor megtudtam, hogy talán a Botra elnevezés is a törökvilág emlékét őrzi. A Székelyföld múltából ismert lármafás riasz179