Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Mák Ferenc: Óbecse
Mák Ferenc ÓBECSE 4 JL vidék, ahova szívesen hazajárok, egy felettébb különös táj. Keleti széle kifut a Tiszára — olykor viszont a Tisza jön be a kertek alá — közben jövet-menet át kell vonulni a füzesen, a füzesek rejtette megannyi holtágon és kubikon, valamint a Lóstrand fövenyén. Észak felől hatalmas félkaréjt kanyarít a város köré a Mézes dűlő', amelynek hajlatában megbúvik a Kutyahegy, dél felól legalább ugyanekkorát a Botrával karöltve a Ferenc- csatorna, amelyet Türr István zsilipje bocsát a folyóba. Nyugat felé - mint minden magára valamit is adó alföldi település esetében - a gyepsor tágítja a láthatárt, alkonyaikor a távolban kéklő nyárfásokkal, a födelét vesztette szélmalom csupasz téglafalával, körötte a szamártövis végeláthatatlan bozótosával, amolyan kiapadhatatlan vadászterületeként a maturandusok kötelező rovar- és lepkegyűjteményének. Csodálatos vidék - ha e külső pontok bármelyikéről nézek a város felé, mindössze hat tornyot látok: a hármas torony a szerb templomé, a maradék hármon egyformán osztozik a két magyar templom és a Djundjerszki kastélyból lett városháza, az „opstina”. A toronyórák emberemlékezet óta hatféle időt jeleznek, s a szemléló'dőben felébred a gyanú, az időnek talán már nincs is jelentősége, illetve csak annyi figyelmet érdemel, mint a romantikus tájképek szemlélői számára a megfestett kápolnák örökkévalóságnak kongató toronyórái. Ha a karlócai békekötést követően az akkor „alapszerződésben rögzített" megállapodásnak megfelelően nem robbantották volna fel, s később köveit a környék lakói nem hordják el épületanyagnak, egyszóval, ha még a maga elképzelt méltóságával állna a becsei vár - helyét ott kellene keresni valahol a hat tornyon túl, a gázló környékén, ahol feltehetően Zápolya János 1529- ben a Buda felé vonuló nagyvezír üdvözlésére átkelt a Tiszán —, a látvány a jókedvű németalföldi mesterek metszeteivel is vetekedne. A Bácska azonban soha nem volt rubensi táj, bár az anyagi jólétről ugyancsak legendák szólnak, de a birtokolt szántóföldben, a holdban, a láncban és a kvadrátban, a gabonában és a lábasjószágban jelentkező gazdagság valahogy soha nem járt együtt a kultúra virágzásával, a szellem felemelkedésével, a jólétnek a környezetben látható módon is megjelenő formáival. Nem járt együtt még akkor sem, ha pár kilométerrel távolabb, a Tisza túlpartjától nem messze évezredes lepusztult- ságában is monumentális méltóságot ad a tájnak az aracsi pusztatemplom, a Szent István alapította apátság egykori katedrálisának impozáns romja. De nincs messze tőlünk a bácsi vár romja sem, ahol a kilazult téglák némelyike Vitéz János reneszánsz stílusú kastélyának fenséges mindennapjaira is emlékezik, vagy a Szerém vármegye évszázadok során a föld alá költözött, egykor misztikus titkokat őrző szerzetesi rendházainak maradék törmeléke sem. Mindez ma már rom és pusztulás, a legszerencsésebb esetben is emlék csupán. Talán éppen ezért mentette át az emlékezet a megálmodott szépséget a tündérmeséket idéző tájnevekbe, helymegjelölésekbe. A legendás kánaáni jólét varázsa által megteremtett hírnév, amelyet a hajdanvolt királyság Bács-Bodrog Vármegyéje a messze földön híres-hírhedett dáridóival, a hat hetes lakodalmaival és a szezonális névnapi mulatságaival vívott ki magának - olyannyira, hogy azt egyik remekművében Mikszáth Kálmán is érdemesnek tartott megörökíteni -, ez a paradicsomi bőség a történelem elképesztő kecskebugáinak egymást követő hosszú sorozata után eltűnt, valahogy úgy, ahogyan Herceg János múltat idéző írásaiban szállt le a köd a zombori vármegye házára. Magam sem tudom, hogyan hangzik hitelesebben: ama nevezetes Mézes dűlőtől délre eső vidéken születtem, vagy pedig: az északi limesről gyerekkori eszmélésem kezdetén amolyan hazatérő-bevándorlóként jöttem e területre, megelőzve a felelőtlen tévelygések korát. Azt hiszem, a valóság, hogy Óbecsén születtem, de első emlékeim a várostól húsz 177
