Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Németh István: Kívül-belül

nyugati kiadóknak és olvasóknak, ahol lépten-nyomon, minduntalan Szálasi gaztetteit olvasták a fejére, mintha Európa „műveltebb” felének nem is lettek volna saját monstrumai. Idézett könyvében olvashatjuk: „Ha meggyógyulok, hazamegyek. Mihez is megyek én haza? A családomhoz, munkámhoz? Nem, a nyelvhez megyek haza, a nyelv a hazám.” Majd egy mély lélegzetet véve hozzáteszi: „Ez a nyelv, amelyen Arany írt és Szálasi beszélt.” Nem tudom, vajon a német irodalomban a második világháború után leírta-e valaki: „Az a nyelv a hazám, amelyen Goethe írt és Hitler beszélt”? Márai ezt le merte írni. S nem csupán bátorsága volt hozzá. S annak ellenére, hogy ezt a nyelvet nemcsak Arany János, de Szálasi is használta, élete végéig vallotta, ez a nyelv az övé, sőt a hazája. Nem hangsúlyozza, hogy ez a nyelv az anyanyelv, hiszen ez magától értetődik. S az anyanyelvhez mindenkinek elidegeníthetetlen joga van, a földművesnek éppúgy, mint a piaci kofának, a stricinek úgy, mint a katonának. Sajnos, még egy Szálasinak is. Az író a nyelvet mindenestül és tudatosan vállalja, ő mondta ki először, hogy ez a nyelv a hazája. Még akkor is, ha ezen a nyelven olykor maga az Ördög szólal meg. Illetve az Ördög is. Mert nincs is és talán nem is lesz emberi nyelv a földkerekségen, amelyen csak a Gonosz szólalna meg, jóllehet, a Gonosz nyelve mindig, minden nyelven azonos.

De hogy meg ne feledkezzünk eredeti mondandónkról: Márai, mint emlékeznek, egy elragadtatott pillanatában a magyar irodalmat egyértékűnek vélte bármelyik európai ország irodalmával, sőt ugyanabban a mondatában saját magának is ellentmondva leírta, miszerint ez az „egyértékű” irodalom — a magyar — felülmúlja akármelyiket. A mondatot nem azért idéztem, hogy ezt a zseniális ellentmondást itt kárörömmel felmutassam. Márai nagysága előtt én csak meghajolni tudok. A magyar írók eljövendő nemzedékei még sokáig kocogni fognak utána, anélkül, hogy beérnék őt, vagy anélkül, hogy mindig tudatában lennének: őutána kocognak. Vagy őutána is. Hiszen Márai a legnagyobbakkal fut együtt a mestereknek kijelölt pályán. Ez a pálya a magyar irodalom.

Én, sajnos, nem tudom megállapítani, hogy ez az irodalom egyértékű-e más európai irodalmakkal. Még abban az esetben sem, ha az európai irodalmat leszűkíthetnénk a szerb és horvát irodalomra. Egyszerűen azért nem, mert jóformán csak a magyar irodalmat olvasom eredetiben, a többi számomra mind fordításban érhető el. Vagyis én a magyar irodalmat azon a nyelven olvasom, amely nyelven létrejött, amely nyelven íródott, s ez a nyelv véletlenül az anyanyelvem. Ilyenformán tehát számomra a magyar irodalom a „legérthetőbb”. És a legbensőségesebb, a legotthonosabb. Nem valószínű, hogy ezek esztétikai kategóriák, miként a haza fogalma sem az. De abban bizonyos vagyok, sőt, biztos, hogy az én hazám mindenekelőtt a magyar irodalom. Ahogyan az író hazája a nyelv. Talán az olvasóé is. Ha elolvasok egy Tömörkény-novellát, olyan mintha hazaértem volna. Az egyetlen, az összetéveszthetetlen hazába.

Talán más anyanyelvű írók és olvasók is hasonlóképpen élik át anyanyelvűk ajándékát és irodalmukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy más nyelvben nem érezném jól magam, ha birtokolnék több idegen nyelvet. Bár erről a több nyelvet beszélők tudnának lényegbevágót mondani. Kosztolányi, aki legalább tíz nyelven beszélt, elmondta valahol: bizonyos idő elteltével az idegen nyelven való társalgás fizikai fáradságot okoz, az anyanyelven való sohasem. Vagyis: Máraitól eltérően nem tudom megítélni, egyértékű-e a magyar irodalom az európai irodalommal, de ez különösebben nem is érdekel. Boldog vagyok, hogy a többi mellett ott van az enyém is, a magyar is. Hogy van igazi mentsváram, hazám. Lerombolhatatlan, földa- rabolhatatlan, elorozhatatlan, átrajzolhatatlan. Akácokkal, fenyőkkel, tölgyekkel, jegenyékkel van tele, s „bodzás kis fenékkel”. így teljes és kedves nekem.

176