Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Juhász Erzsébet: Vallomás a szülőföldről
Sándor soha meg nem jelent Byron-pótlásait és sok mást, aminek a felsorolását itt meg sem kísérelhetjük. De kik ezek és miféle szellemiséget képviselnek, most már közelebbről is, akikről szó van? Egyfelől - a régiek - lokális és természetesen népies ízeket kínálnak, mint például Móra István és Novoszel Andor. Másfelől ott vannak a városi polgár érzésvilágát megszólaltatok, mai terminussal: urbánusok, mint Boschan Sándor, Csányi Endre, Zágon István, akiknek műveiben a város és népe csak kikövetkez- tethetően van jelen; s végül, nagy tarkaságban, az elszármazottak és adaptáltak, a „hospesek”, akiknek ez a táj, a város és az ember csak futó hangulat, motívum, építőkocka, lírai visszarévedés, de nem meghatározó élménye és rendező elve írásaiknak, mint Scossa Dezső, Szávay Gyula, Fáth Imre és mások, legfeljebb olyanféle lírai reminiszcenciák ihletésével, mint a szülővárosára emlékező Kosztolányié: Gyermekkorom, mindig téged kereslek, ha járom a poros-boros Szabadkát. Mióta labdám elgurult itt, nem ér az élet egy fabatkát. [...] Juhász Erzsébet VALLOMÁS A SZÜLŐFÖLDRŐL v emrég olvastam újra Herceg János Ég és föld című 1959-ben napvilágot látott regényét, amely a szülőföld akkor adott társadalom-politikai viszonyai között vergődő művész helyének és szerepének megannyi kérdésével és megválaszolhatatlan dilemmájával foglalkozik. Sokatmondó mozzanat, hogy a művészt egy bohóc személyesíti meg, a művelődési és művészi élet pedig egy cirkuszban zajlik. Eközben javában foglalkoztatott a Forrás szerkesztőinek felkérése, írnék egy vallomást a szülőföldemről. S miközben bizonyos gondolatszikrák ötlöttek fel bennem a témára vonatkozóan, újra meg újra átjárt a súlyos tudás, hogy noha a Vajdaság a szülőföldem, az elmúlt tíz év folyamán akkora változások mentek itt végbe, amelyek oly mélyen rendítettek meg mindent, hogy többé már nem is lehet abban az értelemben beszélni róla, hogy bármi köze is lehetne ahhoz a szülőföld-képzethez, mely valamikor kialakult és meggyökeresedett bennem, s melyhez hiányérzetekkel teli, számonkérő és perlekedő, tehát alapvetően ambivalens viszonyom ellenére is - mi tagadás - mélységesen ragaszkodtam. Herceg János idézett regénye döbbentett most rá, hogy a vajdasági íróknak ez a más-más módon, de mindenkor ambivalens viszonyulása a szülőföldhöz a mi legelevenebb örökségünk: irodalmi, közérzeti és önismereti vonatkozásban egyaránt adva van Szentelekytől kezdődően Majtényi Mihályon át Herceg Jánosig és tovább. Nem újkeletű tehát perlekedéseim, számonkéréseim, hiányérzeteim láncolata, még akkor sem, ha széthullott közben az az ország, amelybe beleszület172
