Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Juhász Erzsébet: Vallomás a szülőföldről

colata, még akkor sem, ha széthullott közben az az ország, amelybe beleszület- tem, s évek óta torzul, szívósan és abbahagyhatatlanul rombolódik szüló'fÖldem. Amit javainkból a hatalmi intézkedések hathatós támogatásával még nem vittek el innen, azt megteszi a kis- és nagyipari méretekben dolgozó rablók bandája. Egyetlen átjáróházzá változott születésem és életem színtere. S még hagyján, ha csak fosztogatók zsákmánnyal teli teherautói vonulnának át e vidéken, de se szeri, se száma azoknak, akiket a néhai Jugoszlávia mára szétdúlt területein azzal hitegettek, hogy a Vajdaság az ígéret földje, tejjel-mézzel folyó Kánaán, menjenek hát oda, s üssenek ott tanyát. S jöttek és jönnek és jönnek a szülőföldjükről elüldözött nincstelenek, s jöttek és jönnek mindazok a mások vérén megvagyonosodott rablógyilkosok, akik véres vagyonukból itt építik fel kacsalábon forgó várkastélyaikat. Mert aki becsületes munkával keresi meg a kenyerét, annak csak kenyérre futja, másra édeskevés. Hogy az átjáróház metaforához még visszakanyarodjam: ennél is megrendítőbb érzés látni hosszú évek óta azoknak a teherautóknak a sorát, amelyek azok holmiját viszik el innen, akik itt születtek, itt teremtették meg anyagi és szellemi javaikat, s megelégelték a fosztogatást; az őshonos vajdaságiak hatalmilag jóváhagyott, sőt hathatósan támogatott kisemmizését. A dolog természetéből következik, hogy a kisebbségek távozása jár a legnagyobb haszonnal. Házaik, ha üresen is, de itt maradnak, s földjeik is. S ha szellemi javakat is termeltek, melyeket nem hagyhatnak itt (szellemi javait mindenhová magával viszi az ember, hiszen egyetlen elidegeníthetetlen, elrabolhatatlan vagyona), az is kész haszon: egy szellemileg megtizedelt kisebbség már csak arctalan massza. Ide-oda csapódó, elhanyagolható mennyiség.

Jobb, hogy nem tudjuk számszerű pontossággal, hány magyar hagyta el az elmúlt hat-nyolc-tíz év leforgása alatt a Vajdaságot. Untig elég tudni: rengetegen.

„De ez itt most mégis a szülőföld, mely nem tagadja meg az embert - olvasom Herceg János említett regényében. - A fák nem tudnak beszélni, a föld oly lomhán fekszik, mint egy döglött elefánt, a csillagokkal kivert fekete ég boltozata hidegen feszül a falu fölé, s mégis mintha felfoghatatlan hangok és láthatatlan jelek szólítanának és biztatnának a maradásra, a megbékélésre.” Majd néhány bekezdéssel lejjebb olvasok egy mondatot, mely nem az idézett részhez kapcsolódik közvetlenül, bennem most mégis szorosan egybefűződik, s szorongással elegy örömmel jövök rá, hogy megtaláltam a szülőföldről szóló vallomás első leütését. A mondat így szól: „Vannak örök hazugságok, melyekhez az üdvösségüknél is jobban ragaszkodnak az emberek.”

Önáltatás, ha úgy fogalmazok, s ezúttal az itt(hon) maradottak nevében is, többes számban, hogy a fenti helyzetkép ellenére sem adjuk fel. Nem az itt az igazi kérdés, hogy feladjuk-e identitásunkat, nem az az igazi dilemma, vállaljuk- e a súlyos következmények közepette is vajdasági magyarságunkat, itt maradva a szülőföldön, mert innen távozva az nem eleven többé, csak emlék (önáltatás, ha többnek nevezi, aki nem így nevezi néven). A valódi helyzet az, hogy minket adott fel Trianontól kezdődően Isten tudja, hányadszor, a történelem, minket tépázott meg a társadalmi-politikai zajlásokban megtestesülő romboló erő. Van számonkérhetetlenebb, de egyúttal bizonyosabb szintje is a szülőföldhöz való kötődésnek.

Számomra a szülőföld: rögeszme. (Életre szóló (tév)eszme, hogy kötött vagyok e röghöz.) Mindez mára végképp bebizonyosodott. Csakhogy én e rögeszme nélkül nem tudok eligazodni a világban. Eligazodni? Szétnézni sem. Olyan rögeszme ez, mely megadja a világra való rálátás szögét. Csak innen, e szögből tu173