Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

pójában emészt fel mindent körülöttünk, ami nemrég még élet, eleven emlék, kultúra volt. Napilapunk tárcájában közöltük ezt a tragikomikus történetet, amiből világosan kitetszik, miért annyira fontos, miért elodázhatatlan ez az éppen Zentán megindult gyűjtó'-betakarító-feltáró munka.

»... kedvem támadt néha irodalomtörténészkedni is, már amennyire annak nevezhető a pusztulásra ítélt és feledésre szánt helyi érdekű emlékek összesze- degetése és konzerválása, ha másnak nem, hát az asztalfiók számára. Ebbéli szorgoskodásom vitt át Csókára, ahol egykor, vagy hatvan esztendeje, a boldog emlékezetű Móra Ferenc rakosgatta össze értelmes egésszé az ántivilág romjait, a hunok, gepidák és jazigok földi maradványait, hogy feltárhassa a „csókái kultúrát”, ahogy azt már az ő nyomán a világ régészeti irodalma elnevezte. Róla akartam írni hát, az ásató Móráról, aki persze nemcsak a holt világ tudósa volt, hanem az elevené is, s akit nemcsak a hunok és az avarok érdekeltek Csókán, hanem az élők is. A novellákba és regényekbe mentett csókái figurák érdekeltek, a Négy apának egy leánya Szilárd papja és a Csókái csata Krsztpogocsin Vládója, a Kisforró Zsuzsanna alakja, az a táj, amit A csókái ó'steleprol írt tanulmánya őrzött meg az utókornak. Nekünk zentaiaknak, egyébként is sok vezekelni valónk van az írónál, s egy kicsit utólagos kiengesztelés akart lenni ez a vállalkozás azokért a sérelmekért és bosszantásokért, amiket tőlünk szenvedett el. Mert bizony mi, pontosabban szólva apáink, bolondériának tartottuk, hogy komoly ember holmi csontgyöngyökért, törött fazekakért úgy lelkesedjen, hogy csorba kovapengékért térdig másszon a sárba. S amilyenek mi vagyunk, tudtára is adtuk neki, hogy ez csak afféle együgyűség, a nem egészen tiszta elme passziója, nem méltó magyar emberhez, pláne íróhoz. Mivel pedig az író a bosszúját is írásban tölti ki, ki tudja, hányadszor, ismét úgy kerültünk bele az irodalomba, mint akinek a kultúrán, csiszolt kőkorszakbelin és main egyaránt csak nevethetnékje támad, ami persze nem a teljes igazság, de jellemzésnek mégiscsak el kell fogad- ni.

Őseink baklövését helyrehozandó és az írót haló poraiban kiengesztelendő karikáztam át Csókára, hogy kivallassam azokat, akik még élnek és még személy szerint is ismerték, mit tudnak az író itt viselt dolgairól, meg — ha ugyan él - megkérdezzem azt a szerb nemzetbéli célszörű szegény embert, Krsztpogocsin Vládót, az ásató Móra valamikori famulusát, mi igaz abból, hogy ő volt a nagy elbeszélőnek ásatósegédi minőségén kívül egyik inspirátora, kútfője és modellje.

Egyedül Mórának lehetett akkora az öröme, amikor egy zöld penészes fi- bulát fordított ki a homokból az ásó, mint az enyém volt akkor, amikor nyugalmazott iskolaszolgai státusában rátaláltam a friss emlékezetű mesefára, meg a csókái patikusra, akinél ferbliparti és patikaszer dolgában oly sokszor megfordult kutatásom tárgya. Szaladtam haza megnetofonért, fényképezőgépért, jegyzeteimért, hogy hiteles legyen a vallomás, hogy akinek majd írom, el is higgye. A sors keze azonban, amely ezúttal szeminárium képébe öltözött, csúful belerontott terveimbe. Nem mehettem mindjárt, sőt azután sem. Sőt: soha aztán, mert küldte az avizót Bori Imre barátom — ott tanárkodott akkortájt —, hogy meghalt Krsztpogocsin Vládó, aki meghitelheti Móra szavait. Meg a patikus is. Meg a többi, mind. Levonultak a jazigok meg a gepidák közé, oda a csókái kultúra legmélyebb rétegeibe, ahonnan nincs mód kivallatni őket.«

A mai nyolcvanévesek emlékeznek még Zágon Istvánra, a mai hatvanasok Fáth Imrére, nagyszüleink még tudták, ki volt Szávay Gyula, s talán Scossa Dezsőt sem feledték még el. Ma is élők tudnak Csányi Endréről, a Baudelaire- fordítóról; valaki majd beviszi a zentai múzeum vagy könyvtár tájgyűjteményébe Móra István Nagy László műveit, Novoszel Andor kiadatlan írásait, Boschan

171