Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

E kérdésekre keresünk most választ, s ez a szempont múlhatlanul szükségessé teszi, hogy módszeres eljárásunkat alátámasszuk néhány elvi állásfoglalással.

Noha ezúttal lemondunk a katedra komolykodó-tanáros hangjáról, a „taláros tudományról”, mégis emlékeztetnünk kell a regionális irodalom kutatásának olyan értelmére és szükségességére, amelyre egy legkevésbé regionális és a magyar írók közül a legeurópaibb szellem, Babits Mihály hívta fel a figyelmet, mondván, hogy „jelentés lehet a nemzeti irodalomban a legjelentéktelenebb környéknek, a legapróbb nemzetiség erkölcsi és érzésvilágának visszatükrözése is, ha kívülről, objektíve, mint a nemzet egy típusa jelenik meg.” Engedjük meg magunknak azt a nagyhangúnak látszó kijelentést, hogy az „erkölcsi és érzésvilágnak” e vidéken is vannak olyan kritériumai, amelyek legalábbis érdeklődésre tarthatnak számot egy kis közösség arcélének megvésésében, talán szélesebb, Babits által nemzetinek mondott határok között is.

Nemcsak a népi hagyományemlékek jól megőrzött vonásai tűnnek fel e portrén, hanem a helyi írói és irodalmi emlékek is. Mondanunk sem kell: nem oly tiszta képletként s nem oly mélybe nyúló gyökérzettel, mint Várad, Debrecen vagy Kassa esetében, amelyeknek olyan szerencséjük volt, hogy Janus Pannoni- ust, Csokonait vagy Kazinczyt tarthatják hagyományuknak, de bizonyos, hogy élő, régi életformákat, tájélményt és tájeszményt Zenta is nyújtott az irodalomnak, ezenfelül pedig a kultúra országútjától messze eső falu-városi ember olyan típusát és egyben olyan egyedi változatát alakította ki, amely úgyszintén egyedi vonásokkal kér helyet az irodalomban. Újabban Majtényi Mihály Zenta „erős helyi színét” a városi sajtó impozáns fejlettségében látta meg (a helytörténészek több mint negyven napi- és hetilapról tudnak eddig), míg Bori Imre „az anekdotával és a szóbeliséggel oly szoros rokonságot tartó irodalmat” említi Novoszel Andorról szólva. A város, a vidék őriz tehát valamit, amire — különösen egy kisközösségi kultúra kutatójának — érdemes felfigyelni, még ha nem azonosítjuk is magunkat a Nadler-féle tájszemlélet túlzásaival, aki a városok és tájak részesedését firtatta a nemzeti irodalmak színképében, a „völkisch” ideológiának vetve meg az ágyát. Másfelől azonban el kell fogadnunk az „obskúrus” vagy a „homályban maradott” írók szerepéről vallott felfogását és annak létjogosultságát, amikor nem annyira az esztétikai, hanem az irodalomtörténeti értékeket hangsúlyozza, rámutatva a tájak tényleges történeti jelentőségére a szellemi életformák kialakulásában.

Egyébiránt nem ő az első, aki a régiók irodalmiságának a kérdéskörére irányítja a figyelmet. Berzsenyi Dániel már jó másfél évszázaddal ezelőtt, a Horváth János által „nyelvi érdekűnek” nevezett irodalmiság korában írja egy Ka- zinczyhoz küldött levelében a „Tiszaiság, Dunaiság, Provincializmus” kérdéséről a következőket:

„Én úgy gondolnám, hogy aki a magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat pedig a Tiszára függessze, és nem a nagy Dunát, de még a kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindeniktől tanuljon és mindeniket úgy nézze, mint az egésznek elszórt tagjait, egyéberánt igen egyoldalú lészen ismerete. Aki pedig azt nemcsak ismérni, hanem mívelni is akarja, az ezen elszórt tagokat még inkább felkeresse, összeszedje és elrendelje.” [...]

Az idő eróziója szüntelenül pusztítja és szüntelenül építi a kultúrtájakat; a történelem széljáratai vagy elhordják, vagy sokasodó hordalékanyagukkal betemetésssel fenyegetik a sokszor alig évtizedes emlékeket. Akár fél emberöltő elég ahhoz, hogy az ember megdöbbenve lássa, mekkorát süllyedtek gyermekkora utcái, házai, városnegyedei. A felgyorsult idő szinte a mértani haladvány tem170